Irodalmi Szemle, 2004
2004/1 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vendégkritika - Pécsi Györgyi: A Németh László-emlékkönyv ürügyén
KÖNYVRŐL KÖNYVRE gadt értekező stílus és a mérsékelten elfogult hangnem jellemzi; Vekerdi László és N. Pál József szenvedélyesen izzó írása, illetve Kulcsár Szabó Ernő és Szegedy- Maszák Mihály tárgyias-hüvös, már-már rideg tudósi közelítése leng ki egy kicsit. Ez utóbbiak tesznek kísérletet arra, hogy az életművet a posztmodern kor beágyazottságában „csak irodalomként” értelmezzék. Kulcsár Szabó jegyzi meg, kár hogy Szirák Péter „alternatív” dolgozata elutasítást váltott ki az N. L.-szakértők körében, Tarján Tamás pedig két Németh-darab - a maga idejében - problematikusnak érzett előadásának kel védelmére (Ruszt és Latinovics rendezése). Okkal veti föl Tarján - véleménye egybecseng Kulcsár Szabóéval és Szegedy- Maszákéval -, hogy fiatal irodalmárokat kellene meghívni, értelmezzék újra az N. L.-műveket. (Ha nem tévedek, az emlékkönyv legfiatalabb szerzője Babus Antal, őt a középnemzedékhez tartozó N. Pál József követi - a jelenség önmagában is a generációs folytonosság megszakadására figyelmeztet. Tény persze, a fiatalabb író- és irodalomtörténész-nemzedékek zömmel már nem N. L. szellemi holdudvarához kötődnek, s nem annak folytonosságában kívánják meghatározni önmagukat, de inspiratívan pozícionálhatják - mint a már említett Szirák Péter vagy az emlékkönyvből szintén hiányzó Papp Endre vagy Elek Tibor). Karády Zsolt aNémeth- drámák bemutatásának történetét tekinti át, s megállapítja, hogy a hatvanas-hetve- nes évek hatalmas kultuszával szemben ma gyakorlatilag nem játsszák darabjait. Nehézkesek, állapítja meg (egy kicsit talán igen), de következtetését, hogy „az u- tókor döntött”; nem kell Németh László-dráma a színpadra, nem tudom elfogadni. Tűnődhetünk persze, miért érzik koridegennek darabjait a mai színházak (vélhetően az N. L.-jelenség egészének „általános leértékelése”, vagyis nem föltétlenül esztétikai, dramaturgiai, mint inkább ideologikus okok miatt), s miért nem vállalkoznak életre kelteni darabjait (például a VII. Gergely és a Galilei friss dramaturgiával biztosan előadható lenne). Általában igaz, hogy a nagy kultuszokat nagy hullámvölgyek követik, s aztán, leválva az alkotó személyéről, csak a mű marad és értékelődik újra. Talán ennek vagyunk most kortárs tanúi. A fölfelé tartó hullámhoz viszont elengedhetetlen lenne, hogy bátrabban közelítsünk az oeuvre-höz. A bátrabb irodalomtörténeti újraértelmezést, drámáinak akár merészebb megközelítését - Tarján Tamással egyetértőleg - szerintem is elbírja a némethi életmű. Csak használna, ha a hetvenes-nyolcvanas években kialakult kánon - amely szintén gátja lehet egy életmű inspiratív utóéletének - frissülne. Igaz persze, hogy a ma u- ralkodó értelmezési kánon, a szigorúan szövegcentrikus irodalomértelmezés N. L. esetében nehezen tartható; a szövegértelmező minduntalan világértelmezési kérdésekbe boltik, az életmű morális állásfoglalásra kényszerít, a posztmodern (neoliberális) kor pedig ettől berzenkedik a legjobban. De el tudom gondolni, hogy az újraértelmezés konzervatív szempontból is megtörténhet. * * * Az emlékkönyv szakmailag kiváló összeállítás - hadd ne soroljam eredményeit a továbbiakban mégis hiányérzettel fejezem be. Azt gondolom, ez az iga
