Irodalmi Szemle, 2004
2004/7 - Pomogáts Béla: Irodalom a rendszerváltásban -rendszerváltás az irodalomban (esszé)
Irodalom a rendszerváltásban - rendszerváltás az irodalomban tünk ott, hogy az írók békésen hazatérjenek műhelyeikbe, kikapcsolják a rádiót, és pusztán az alkotómunkával foglalkozzanak. A magyar közélet utóbbi egy évtizede számos olyan eseményt és jelenséget produkált, amelyet maguk az írók sem hagyhattak figyelmen kívül. A politikában eluralkodó ellenségeskedés, a fellépő ideológiai és politikai szélsőségek, a közvélemény manipulálására törekvő politikai erők mind megkövetelték, hogy a szellem embere - igaz, nem prótéták vagy barikádharcosok módjára - számot vessen velük, megítélje őket, és ha kell, szembeforduljon veszedelmes következményeikkel. Az irodalom és a kultúra a kilencvenes évek közepére alighanem ismét a magyar (független) értelmiség közéleti helytállásának és intellektuális stratégiájának a része lett. Bizonyára nem véletlenül szaporodtak el ebben az időben a kultúra autonómiáját szűkítő törekvések vagy a szélsőséges provokációk ellen fellépő írói memorandumok és tiltakozások. Aláíróik szinte mindig ugyanazok, akik a nyolcvanas évek értelmiségi memorandumait jegyezték. Ez is arra vallott, hogy a szellem emberei indítva érezték magukat, hogy megint fellépjenek a közélet küzdelmeiben, szinte ugyanazokkal az eszközökkel, amelyek a nyolcvanas években - a kulturális diktatúra ellen vívott átfogó harcok idején - egyszer már beváltak és sikert szereztek. Éppen ezért magam mindig úgy láttam, hogy bizonyos óvatosságot kell tanúsítani annak megítélésében, hogy vajon az irodalom, miután visszaszerezte autonómiáját, nyugodtan elhelyezkedhet-e az alkotómunka benső köreiben. Az irodalom, a kultúra embereit éppen a birtokba vett autonómia kötelezi arra, hogy a közélet porondján is fellépjenek minden olyan törekvés ellen, amely az ország békéjét és fejlődését, a szabadság teljesebb kibontakoztatását veszélyezteti. Nemcsak idehaza, hanem a szomszédságban tapasztalható veszélyekkel szemben, tehát az ellen az erőszak és gyűlölködés ellen, amely a Kárpát-medencei magyar kisebbségiekre nézve jelent fenyegetést. Mindez természetesen nem jelentette azt a rendszerváltozás idején, mint ahogy nem jelenti azt ma sem, hogy az irodalmi életnek megint a közélet hangos fórumává és az íróembemek okvetlenül közéleti harcossá kellett volna, vagy kellene válnia. Az irodalomnak akkor is van közéleti szerepe és jelentősége, ha maguk az írók egyébként távol maradnak a politikai küzdelmektől, és nem kívánnak részt venni a különböző pártok és mozgalmak életében vagy éppen a szellem önvédő harcaiban. Az irodalomnak ekkor is megvan a maga közvetettebb közéleti szerepe, s ilyen módon lesz a nemzeti és az európai kultúra értékeinek védelmezője, egy virtuális erkölcsi kódex szószólója és fenntartója. Az irodalomnak ez az erkölcsi jellegű közösségi szerepvállalása nélkülözhetetlen abban, hogy a különféle diktatórikus berendezkedések nyomása alatt megsérült vagy megroppant erkölcsi és szellemi értékek a mai elvadult politikai élet feltételei között végre széles körben hatékony történelmi erőt jelentsenek, és sikerrel tudjanak ellenállni a vitézkötésekkel álcázott ostobaság és agresszivitás rohamainak. Az irodalom akkor is egy új politikai kultúra felépítését szolgálja, ha szigorúan megmarad a maga szakmai-művészeti keretei között.
