Irodalmi Szemle, 2004
2004/7 - Pomogáts Béla: Irodalom a rendszerváltásban -rendszerváltás az irodalomban (esszé)
Pomogáts Béla Ám akár vállalja az író a közvetlenebb fellépést a közélet fórumain, akár műveivel - s a bennük kifejezésre juttatott erkölcsi és emberi értékekkel - kíván befolyást gyakorolni a közéletre, jobb, ha ezt független értelmiségiként teszi. Ez is a rendszerváltozás időszakának és tapasztalatainak egyik máig szóló tanulsága lehet. Vagyis az író állhat oda közvetlenül valamelyik politikai párt zászlaja alá. Annak ellenére sem, hogy nagyon is erősek a választára szólító felhívások, esetleg kényszerek. Úgy hiszem, nemegyszer tapasztalhattuk az elmúlt másfél évtizedben azt, hogy az egyik vagy a másik politikai erő a szellem emberétől is teljes elkötelezettséget, mi több, önkéntes alávetettséget kíván, esetleg nemcsak a zászló, hanem a vezér vagy a „központi bizottság” iránt, s ha valaki ezt megtagadja, könnyen ellenségnek minősül, vagy éppen árulónak, az éppen időszerű politikai beszédmodor szerint. A napi politikának ez a közvetlen és brutális beavatkozása az irodalom életébe igen sok kárt okozott a rendszerváltás óta eltelt másfél évtizedben. Nem hinném, hogy a rendszerváltó évek küzdelmei közepette az irodalom képviselőinek (a „szellem embereinek”) engedékenységet kellett volna tanúsítaniuk a választás és az elkötelezettség eme kényszerei iránt. Szellemi életünk igen sok erkölcsi értéket halmozott fel a rendszerváltást megelőző évtizedekben, az ideológiai és politikai nyomás ellenében, a kulturális ellenállás körében. Ilyen érték az autonómia: a személyes szabadság és a szellemi függetlenség következetes óhaja, az egymás iránt vállalt elemi szolidaritás (amely például az irodalmi életben, az írószövetség fórumain is megnyilvánult) és a gondolkodás, valamint az alkotás pluralista rendjének elfogadása és tisztelete. Ezeket az értékeket nem lett volna szabad feláldozni a pártpolitika oltárán, ellenkezőleg, társadalmi szinten, a nyilvánosság előtt kellett volna hirdetni és lehetőleg érvényesíteni. A magyar társadalomnak nem túlságosan magabiztos politikai szónokokra és nem ügyes manipulátorokra lett volna szüksége, hanem elsősorban erkölcsi és szellemi értékekre, amelyekhez átalakulásában és újjászületésében igazodni tud. Ezeket pedig, már csak tradicionális okok következtében is, elsősorban az irodalom, a kultúra szólaltathatta volna meg. AZ IRODALOM BELSŐ SZOLIDARITÁSÁNAK FELBOMLÁSA Az irodalom életét a rendszerváltás után belső feszültségek és konfliktusok terhelték meg, és ezek a konfliktusok talán még veszedelmesebbek, mint korábban az írótársadalom és a hatalom konfliktusai. A korábbi politikai jellegű konfliktusok ugyanis egyértelműek és jól átláthatóak voltak, és az irodalmi élet számára kétségtelenül valamiféle erkölcsi biztonságot adott az, hogy igen kevés kivétellel minden magyar író a szabadság és a demokrácia ügye (vagyis korábban a reformok, később az átalakulás) mellett sorakozott fel - szemben a pozícióit védelmező és üres közhelyeket szajkózó hatalommal. Könnyen el lehetett igazodni a politikai vagy szellemi küzdelmek frontvonalai között, és aki szolidaritást vállalt, mondjuk, Csoóri Sándorral és Sánta Ferenccel, az minden belső konfliktus nélkül vállalhatott szolidaritást Mészöly Miklóssal és Konrád Györggyel is. Minden „fordított értelemben” is igaz.
