Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - TALLÓZÓ - Takács Péter: Deák Ferenc magyarsága
TALLÓZÓ külföld. Jelenünk nem fényes, s nem annyira boldogító, hogy e részben más nemzetekkel vetélkedhetnénk. Jövendőnk Isten kezében van, de hogy igen fényes kilátásokat ígérne, azt elhinni csakugyan optimizmus kell, ámbár a jelennél jobbat nem remélnünk lehetetlen.” A kép nem kevésbé lesújtó, mint Kölcsey vagy Vörösmarty látomása, és nem kevésbé mély, mint a Széchenyit gyötrő rémálmok. A csúnyácska haza felbomlásának, megsemmisülésének a réme, a magyar államiság felbomlásának a veszélye meggyötörte Deák lelkét és értelmét is. 1842 novemberében vallomásos őszinteséggel tárta fel Tarányi Józsefnek az aggodalmait, immár a magyar államot helyettesítő konkrét politikai formátumok felvázolásával. Ez a magánlevél minden dokumentumnál jobban bizonyítja, hogy Deák Ferencnek magánemberként és politikusként fixa ideája volt, hogy az „ausztriai Monarchia” felbomlásával „Magyarország önállását s nemzetiségét halál fenyegeti”. Ezt írta meg vallomásos levelében sógorának. A „nemzeti elv” európai térhódítását érzékelve a magyar államiság jövőjét kétségbeejtőnek vélelmezte. Hite szerinte az „ausztriai Monarchia” felbomlásával minden benne élő nép nyerni fog, még az osztrákok is, mert a német államok között megőrizhetik nemzeti létüket. Bár hessegetné, de a rémképek nem hagyták nyugodni: „Meg vagyok arról... győződve: hogy a Monarchiát veszély, Magyarország önállását s nemzetiségét halál fenyegeti...” - írta, s miközben Magyarország feldarabolásáról töprengett, majdnem pontosan megrajzolta a trianoni határokat: Nézzünk bár az ausztriai birodalomnak földarabolására - invitálta sógorát a térképhez - (...) Egyfelül Cseh- és Morvaország, a magyarországi tótok, Galícia és Ladoméria együtt gyönyörű ország lenne (...), másfelül Carinthia, Carniolia, Dalmácia, a tengermellék, a határőrség, Horvátország a Magyarországnak alsó részein egy csomóban lakó rácok és egyéb szlávok... S e kettő, ha külön ország volna is, egymással szövetségben állana... Igaz - tért át Magyarország jövőjére -, hogy Magyarországnak magyar tartományai semmivé lennének önállásukra s nemzetiségökre nézve, de hiszen ezekkel Európa mit gondolna? Sem számuk, sem politikai fontosságuk, sem műveltségük, sem keres- kedésök nem olyan, hogy ezáltal más nemzetek simpathiáját bírnák... Úgy bánnának velünk, mint tört számokkal, s oda vetnének bennünket, hová mintegy adjus- tatio gyanánt jobbnak látnák.” Sem a reformkorban, sem a kiegyezést megelőző években nem látta biztatóbbnak a magyar államiság és benne a magyar nemzet jövőjét. Az 1860-as nevezetes bécsi audienciát követően - a nemzeti és uralkodói akarat szembenállását tapasztalva- ismét sógorának, Tarányi Józsefnek vallotta meg félelmeit: „vulkán fölött ábrándozunk s mulatjuk magunkat rózsa-álmok képeivel”, holott valós tényként fenyeget „bomladozása, szétmállása Magyarországnak is, a birodalomnak is”. Ezekben a végzetes helyzetekben Magyarország és a magyarság számára csak egyetlen menekvést látott: „a népet, melyet e nemzethez, ezen nemzeti önálláshoz sem szeretet, sem nemzetiség, sem bizalom, sem anyagi s erkölcsi jólét nem kötnek, a polgári jogok megosztásával kapcsolni e hazához, hogy oka legyen vé
