Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - TALLÓZÓ - Takács Péter: Deák Ferenc magyarsága
TALLÓZÓ még telve volt optimizmussal, Berzsenyi lelki szemei előtt azonban felsejlett az erkölcséből kivetkezett nemzet pusztulása. Kölcsey a Himnuszban 1823-ban még áldásért, bőségért, jókedvért könyörgött a Mindenhatóhoz, de a viszonylag rövid közéleti pályáján szerzett társadalmi tapasztalatai oly mértékig elriasztották az áldáskéréstől, hogy 1838-ban már végzetes pusztulást doboltat a Sorssal a magyarság felett. E tájon talán még ismerősek a Zrínyi második énekének szomorú jóslásai: És más hon áll a négy folyam partjára. Más szózat és máskeblű nép... Ezzel kronológiailag majdnem egy időben, 1 836-ban Vörösmartyt is végzetes lelki kínok gyötrik a magyarság jövőjét illetően: Mégjőni kell, mégjőni fog Egy jobb kor... Vagy jőni fog, ha jőni kell, A nagyszerű halál, Hol a temetkezés fölött Egy ország vérben áll. A nemzeti sorskérdések miatt zaklatott lelkek romantikusan felnagyított látomásai ott munkáltak a prózaibb lelkületű emberekben is. Nincs most terünk a Széchenyit Döblingbe kergető vívódásokkal foglalkozni. Wesselényi röpiratait - Balítéletekről, Szózat... - sincs időnk elemezni. Témánk kapcsán azonban szólnunk kell a romantikus hevülettől mentes Deák Ferenc magyarságképéről. Ez a puritán, folyton anekdotázó, már harmincéves korában Öregúmak titulált, vaskos és lomha ember 1839. augusztus 14-én - időrendileg nagyon közel Kölcsey és Vörösmarty kétségbeeséséhez - a következőket mondotta a magyarságról a diétán: „A magyarnak honszeretetét sem a múltak lelkesítő emlékezete, sem a hiúság, sem az önzés nem támogatják annyira, mint más nemzetekét. A hatalmas Rómának és a szabad Görögországnak szabad polgárai lelkesedést meríthettek hazájuk történeteiből. Büszkék valának nemzetök nagyságában és dicsőségében, s érezték, hogy az ő hazájuk a legjobb, a legboldogítóbb. A francia, az angol szintén lelkesedve tekintenek vissza történeteikre, s szintén érzik, hogy Európában nincs haza, mely nekik annyi kényelmet, annyi szabadságot, annyi biztosságot nyújtana, mint a maguké. A lángkeblü olaszt foldúlt szabadsága romjai közt a klasszikái haj- dankor tüze lelkesíti; az oroszt legalább hazájának óriási nagysága emeli. De a magyarnak mindezekből igen kevés jutott. Történeteink csak átok szülte viszálykodásokra, csak életért és megmaradásért vívott véres harcokra mutatnak. Kevés azokban a polgári erényeknek tiszta példája, kevés a fénypont, mely forró önérzettel keblünket emelje. Hiúság nem kecsegtethet bennünket, mert hisz Európa csak alig tudja létezésünket, s Afrikának számos coloniái tán ismeretesebbek más nemzeteknél, mint honunk, melyet Ausztria termékeny, de míveletlen coloniájának tekint a
