Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vendégkritika - Pomogáts Béla: Egy elfeledett könyv
KÖNYVRŐL KÖNYVRE nek a levélnek a címe: Arról, hogy a magyar nép jelleme és tehetsége milyen rendben érvényesülhetne. Veres Péter itt kívánja megadni nemzetpedagógiai vállalkozásának igazi magyarázatát. Először is azokkal száll vitába, akik szerint a nemzet felemelkedése érdekében végzett erőfeszítések valójában olcsó „magyarkodások”, ráadásul az a gyanú vetül rájuk, hogy a korszak kártékony, jobboldali nemzetieske- désének tesznek engedményeket. Ezt a gyanút őszinte szocialista meggyőződésének hangsúlyozásával hárítja el. „Ne hidd hát - hangzik okfejtése —, hogy a köny- nyebb végét kerestem. Ellenkezőleg: kettős terhet vettem magamra. Osztályomhoz is hűnek kell maradnom, de magyar fajtámhoz is hűnek kell lennem. Ráadásul el kell viselnem mindkét csoport gyanakvását. [...] Ráadásul az is nehezíti a dolgomat, hogy még csak azzal sem áltathatom magamat, hogy a két mozgalmat, a lelkes magyarok és az őszinte szocialisták táborát összehozom. Nagyon jól tudom, hogy ezt csak a történelem hozza meg, az sodorhatja őket össze. Szavakkal az osztálykülönbségekből eredő idegenkedést nem lehet feloldani.” Ezt követve vet számot - az ismeretes „rideg-paraszti” mentalitás és erköl- csiség nyomán - a magyar nép Jellemének és tehetségének” természetével. Megállapítja, hogy a magyarság nemigen alkalmas a kereskedelemre és a hivatali munkára, ezek mögött a megállapítások mögött az a bizalmatlanság munkál, amelyet Veres Péter eredendően érzett a városi civilizációval, a polgársággal, illetve a középosztállyal szemben. „Azok az erények - mondja —, amelyek az emberiség fennmaradásához nélkülözhetetlenek, a munkaerények és a közönséges társas emberi erények megvannak bennünk. Csak a politikai, közösségi tapasztalataink hiányoznak belőlünk, és az üzleti szellem.” A levelek írója ezért arra kívánja ösztönözni fiatal olvasóit, hogy sajátítsák el a közösségi élet, a közösségi társadalom szervezése és vezetése tekintetében nélkülözhetetlen készségeket. Ezért szögezi le: „Hogy [...] mi, alul levő paraszt-magyarok méltók legyünk [...] a követelt munkához, bizony, sokat kell tanulnunk.” Az ezután következő huszonkét levél ezért a tanulási folyamat közösségi stratégiáját írja le. Veres Péter „paraszti Parainesise” ennek a stratégiának a kidolgozása során beszél a „magyar megújulásról”, a hatalomról, az akaratról, a cselekvésről, „az igazi vezér és a közönséges politikus közötti különbségről”, a „kollektív lelkiségről”, „az ösztön és a tudat kölcsönhatásáról”, a „bátorságról és a gyávaságról”, a „tömegek állhatatosságáról és nádszálhajlékonyságáról”, a „tömegek feledékenységéről és hálátlanságáról”, „a nép neveléséről”, majd a népvezéreket megkísértő politikai és erkölcsi vétkekről. Ez utóbbi leveleknek már kifejezetten erkölcsnevelő szerepük van, s Veres Péter ezekben arra törekszik, hogy a felszabaduló és felemelkedő parasztság reménybeli vezetői mindig szilárd közösségi elkötelezettséggel szolgálják a választott ügyet, s hogy tevékenységüket sohase vezérelje az érvényesülés, a hatalom vágya. Persze mint minden erkölcsi tanításban, különösen a XX. századi politikai kurzusok erkölcsi nihilizmusának körülményei között, Veres Péter „paraszti Parainesisében” is igen sok naivitást találhat a mai olvasó.
