Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - Vajda Barnabás: Monoszlóy Dezső témái, alakjai és stílusa (tanulmány)
Monoszlóy Dezső témái, alakjai és stílusa jótörötteinek világa”, s legalább fél tucat novella kapcsán (Vak Pista házassága, Elet Mihály és a tavasz, Hűtlenség, Karácsonyi történet, Trombita, Ismerkedés stb.) beszél szexuális motivációjú sokkról a szereplőkkel kapcsolatban.8 Az 1950-es évek kategorikus elutasítása után a Sigmund Freud iránti érdeklődés Kelet-Európában 1956-ban, Freud születésének 100. évfordulója után indult meg, s a folyamat a 60-as évek elején fölgyorsult. 1966 környékén egyfajta enyhü- lési folyamat jeleként véleménycsere folyt róla a lapok, köztük az Irodalmi Szemle hasábjain, igaz, a kor elvárásainak megfelelően elsősorban a pszichoanalízis és a marxizmus integrációs lehetőségeit keresve, sőt The Art of Loving c. könyve szlovák fordítása megjelenésével egy időben, 1966 júniusában Prágába látogatott Erich Fromm, a neo-freudiánus iskola egyik élő legendája is9. Nem meglepő, ha e- gyik lapszelméjében Roland Barthest idézve Monoszlóy is arról ír, hogy „a francia irodalomkritika négy filozófiai rendszerre épült: egzisztencializmusra, marxizmusra, »freudi pszichoanalizmusra« és a strukturalizmusra”.10 Monoszlóy Dezső hatvanas évekbeli novellasílusa arrafelé mutat, hogy létezik legalább egy pont, ahol a Sartre-féle emberideál és a pszichoanalízis érintkezik. Sartre művészi hitvallása szerint mindaz, amit az ember csinál, akár értelmes, akár értelmetlen, nem ítéhető el, mert minden ember úgy él, ahogy tud. Ehhez képest a freudi pszichoanalitikus is a valóságot keresi, azt a valóságot, amely az ún. józan ész által diktált valóságával ellentétben, általában tudat alatt elfojtva létezik. Mind Sartre, mind Freud egyezik abban, hogy a racionális alapon fölfogott valóság csupán képzelődés, amennyiben a külső valóság csak a szubjektív és erősen befolyásolt tudatunkon keresztül átszűrődött valóság. Ezzel szemben a valós valóságot az álmokat elemző pszichoanalitikus látja, azt a tudatunkat, amelyet nem ferdít el a szocializált ész, amelyet nem szűr meg a társadalom szűrője. Ez a normalitás Sartre-Freud-féle patológiája, amelyre Monoszlóy számos novellája is épül, s amely folyamat legjobban beszűkült emberi tudaton ábrázolható. A lélektani beszűkülés kezdetben reális alakot ölt: a hősök az őrület határára jutnak, később az író szublimált indulatokként ábrázolja őket. Külön nagy csoportot alkotnak az elfojtásból vagy földolgozatlan élményekből származó jellegzetes pszichoanalitikus szüzsék. A Rövidzárlat pl. komplex lelkiismeret-furdalás novella, amelyben a férj hét éve magatehetetlen felesége ellen kel ki, de csak titokban, magában, soha nyíltan. Bagatellekben feltornyosuló, ám a szocializált ész által elfojtott utálata szélsőséges godolatokra viszi, felesége halálát reméli titokban, gyötrődését azonban soha nem mondja ki, helyette a szavak és modatok ellen fordítja frusztrációját: „Itt folyton árulni kell a szavakat, a mondatokat ...És soha sincs in- ventúra’’ (Rövidzárlat). A Restiben még két, a pszichoanalízis által alaposan leírt történetépítő elem bukkan fel: a József Attilától jól ismert frusztrációs-introjekciós düh: ,,A mamák a leghűtlenebbek... ők a leghűségesebbek, s aztán egyszerre meghalnak” - Resti), ill. a feldolgozatlan megalázottság: ,^4zt a pofont nem tudta senkinek sem visszaadni” (Resti). A Rendkívüli ember c. novella második fele — miu
