Irodalmi Szemle, 2004

2004/6 - Vajda Barnabás: Monoszlóy Dezső témái, alakjai és stílusa (tanulmány)

Monoszlóy Dezső témái, alakjai és stílusa

ki, Jean Paul Sartre meg Albert Camus révén elég hamar életformává válva a szocialista blokk országaiban is.4 Feltűnő, hogy ezt az összefüggést, a saját korukban pedig oly erősen ható egzisztencializmus hatását, Monoszlóy novelláinak három legkorábbi kritikusa teljesen említés nélkül hagyta. Mikus Sándor hosszan elemezte Monoszlóy prózájának freudi vonatkozásait5, Turczel Lajos pedig egyenesen az „Alfréd című novella halandzsa-apeteózisáról” beszélt6. A pontos értelmezéshez legközelebb Karol Tomis jutott, aki noha szintén nem írta le a szót, de legalább fölfigyelt rá, hogy a valóságnak a hős tudatán való átvetítése, az asszociatív szerkesztési technika stb. „erőteljesen megrajzolja... a mi bonyolult, ellentmondásokkal és ellentétekkel teli világunk visszatükröződését alakjainak gondolati és érzelmi reakcióiban”7. Holott Monoszlóy novelláiban állandó motívum az egzisztencialista ki- látástalanság: a valós létből való kitörhetetlenség („az ember saját korának a foglya, még akkor is, ha bohócot csinál magából” - Bolond Béla logikája), a saját életével elégedetlen individuum töprengése vagy az urbánus közeg deprimáló egyhangúsága: „Az életben van valami monoton, valami örökké ismétlődő unalom. Péter egyszerre úgy érezte, hogy már mindent hallott, s már semmi újat nem mondhatnak neki” (Az álmodozó). Szereplői az irodalmi egzisztencializmus legtisztább alakjai, olyan magányos alakok, akik nem megélik az életet, hanem csupán elszenvedik a félelmetes, el magányosodon létet: ,,/lr ember a félelemben mindig társtatalan” (Félelem) és „már soha többé nem tudja megérezni saját létezésének különös ízér (Egy szürke élet); „Az egész élet kiismerhetetlen. Semmi állandóságot nem biztosít. Olyan, mit az utca... szinte csodálatos, hogy végig lehet rajta menni” (Felszabadulás). Monoszlóy embereinek egyszerűen gondként merül föl saját egzisztenciájuk (Heidegger), s e kiürült enerváltságból még a szerelem sem jelent kitörést. Ebben a létsikolyoktól hangos közegben ugyanis igazi szerelem nem lehet. Élet Mihályt és Yvettet nem a vágy, hanem a kényszerből egy helyen, egy kórtermében eltöltött idő, vagyis a szimpla megszokás köti össze nagy szeretetben, de szerelem nélkül; amiként csakis a huzamosabb megszokás láncolja a Sivatag fiatal orvosát az ügyeletes nővérkéhez: „Klári néha kimossa az ingét, hogy ragaszkodik hozzá. Pedig minden ember idegen. Hogy lehet egy vadidegen ember mellé bebújni az ágyba?"

TUDAT FÖLÖTT, TUDAT ALATT

A két kötet alapján felrajzolhatónak látszik egy olyan stílusív, amely a tárgyalt novellák által felölelt közel húsz éven belül - beleértve az 1962-67-es időszak költészetét is, amelyen szintén megfigyelhető bizonyos deklasszicizálódás - az egyszerűtől a bonyolultig, a konkrét szüzsétől az elvont belső világ felé halad. Az absztarkció és deheroizáció már Monoszlóy novellaművészetének kezdetén elkezdődik. Az utóbbi legkönnyebben felismerhető jegyei pl. a tömegesen előforduló minimalista nevek: Péter és Pál (Az álmodozó), Ilona és Marika (A kés) stb.,