Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - Vajda Barnabás: Monoszlóy Dezső témái, alakjai és stílusa (tanulmány)
Monoszlóy Dezső témái, alakjai és stílusa akaratlanul is fölolvasztotta a műnemek határait. Mindazonáltal írónkat nem a tiszta stílusok érdeklik, illetve mivel stílusa időközben (A villamos alatt kezdetéhez képest) meghaladta a századeleji izmusokat, néhány lényeges vonás mind az exp- resszionizmusból, mind a szürrealizmusból hányzik. Egyik oldalon pl. hiányzik a szövegekből a klasszikus expresszionizmus látványos lendülete, másrészt meg sem kísérel választ találni pl. a Gaugen által megfestett és egy sor szürrealista versben megörökített Honnan jövünk? Mik vagyunk? Merre tartunk? kérdéssora, amiként hiányzik belőle a szürrealisták által alapműnek tartott Sigmund Freud-féle Alomfejtés is, habár a pszichoanalízis más vonatkozásai azért tetten érhetők. FOKOZATOS ELMÉLYÜLÉS Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján megtett monoszlóys prózaút fejlődésének és emelkedésének bizonyítéka az első kötet kulcsa és záróakkordja, A villamos alatt. A novellában az elmélyülés2 szituációja az a tipikusan egzisztencialista, mert szélsőséges léthelyzet, amely csak egy irányba vezet: a halálhoz legközelebbi pillanat. Éppen erről a monumentálisán kimerevített megapillanatról szól A villamos alatt. A villamos által elcsapott teljesen névtelen főszereplő - elvileg lehetne Élet Mihály, de helyzete annyira mindnyájuk kiszolgáltatottsága, hogy a név talán még zavaró is lenne - nincs tudatánál, vagy éppenséggel nagyon is tudatánál van: 4 csengetés óta először gondolt arra, hogy van lába. Vagy talán nincs is.” Monoszlóy nem habozik fölhasználni a legváltozatosabb stílustárat, hogy nyelvi megoldásait a lehető legkifejezőbb szintre vigye. A jobbára metonímián („vörös begyűfények”) és monoton repetitión alapuló expresszív kifejezések („megint uniformisok, és igazolványok, és uniformisok... félni muszáj, félni muszáj”) szinte észrevételnül elvegyülnek a korábbi novellákban is tapasztalt impresszionista szinesztéziával („zöld csengetés, csontkeretes lámpafény”), valamint más, főleg szürreális képekkel („hófehér karmok”). A fájdalomtól őrjöngő állapotban a hős éveket megy vissza időben, húsz évvel azelőtti Sárikáját látja, ami nemcsak tudata halálközeli mechanizmusának lehetséges illusztrációja, hanem a prózatechnika markáns jegye is, amennyiben Monoszlóy itt annyiszor vált idősíkot, ahányszor egyetlen más novellájában sem, és úgy, ahogy időt befogadni csak egy szélsőséges hatásoknak kitett tudat képes, vagy időnként már az sem. Az egykori szerelme nevébe és jelenségébe görcsösen kapaszkodó haldokló előbb a múltból megérkezik a jelenbe („[a mentőben] Sárika nézett vele farkaszszemet. Ki tudja, honnan került ide. Már húsz éve kereste.” - „Éles fájdalom hasított a /ágyékába és lejjebb. ”), aztán elkezd, könyörtelenül és megállíthatatlanul elkezd az idő visszafelé pörögni. Az idő ide-oda csúszásait Monoszlóy explicit grammatikai mintával is kifejezi, a szóbeli megfogalmazás korlátoltságára, tökéletlenségére, a múlt és múltabb múlt idő különbségére utalva, amit más nyelvek élesen megkülönböztetnek, a magyar viszont nem, de ami talán nem is fontos, hiszen „semmiféle múlt idő nem fejeződik be, az idő összevisz-