Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - Duba Gyula: „Most kéne menekülni... ” (Zs. Nagy költészete - esszé)
Duba Gyula kicsinység tudatának és a „heroikus” szembenállásnak az ötvözete. Az érzelmi és értelmi értékek egységes foglalata. A lírai ösztönösség tudati irányba mozdul el, a költő a lázadó meneküléstől a megnyugvó szemlélődés, elégedetlensége a fen- sőbbségtudat rezignációja irányába törekszik. Társadalmi és egyéni valósága kérlelhetetlenül gyúrja, formálja a költőt. A csapda, melyből menekülne, mind bonyolultabb és engesztelhetetlenebb, rugója egyre szívósabb, pofái állandóan élesebbek. Keményedik és összezárul a múló idő „marka”. Tehát a valóság? Mi a Csapda? Kövesedő konszolidációs formalizmus és komoruló egyéni sorsa, minőségi irodal- masodás körülötte s lopakodó konzumlét, mindezzel együtt fárasztó társadalmi szürkület és sivár elgépiesedés sodorják a költőt helyzetből helyzetbe. Meg kell élnie, minősíteni, a kérdésekre választ adni! Ha akarna, se tehetne mást, hiszen költészete válasz sorskérdéseire. Az írás gyakorlata azonban bonyolult! Eljöhet az idő, író-költő jól tudja, amikor már úgy tűnik fel: mindent tudunk! A friss ismeret, az új tapasztalat sem jelent már gazdagodást, s az élmény nem alakít, csak meglévő tudásunkat bizonyítja. Érzéseink, indulataink letisztultak, megnyugodnak, s ilyenkor a formai tökély ideje következhet. Meg az önismétlésé némileg! Mintha értelmét veszítené a menekülés is, hiszen már tudjuk, nincs hová! Olyan szkepszis lép fel, amelynek egyre inkább a munka adja értelmét. Az Isapur dalai közt már nem találunk olyan sorokat, hogy „szememből kibújik a tigris / akire vártok”. Másféle látomások villannak fel a versekben, bár utánozhatatlan keccsel és esztétikus fölénnyel. Akár a kötetcímadóban: „Látjátok, feleim, Isapur lettem,/ csontváz-isten- fi korhadt kereszten,/ csörömpölök feketedetten,/ kiszikkadt aggyal, eltemetetlen.” Bölcsen kesernyés önirónia, derűs szellemi játék! Költőnk mindig kedvelte a kultúrtörténeti elemeket, tehát egyre több mitikus ténnyel, történelmi ízzel és filozofikus kérdéssel gyarapítja líráját. De miről is szól, vall és meditál? Hogy mintha valami - az élet? - elsuhanna, szökne, mint ujjaink közül a patakvíz, s mintha valami roppant dolog közeledne, egyelőre nincs vagy alig van neve! Ötvenéves sincs még a költő. De mintha úgy érezné, nincs mit várnia, jobb, értékesebb, különösebb már nem jöhet. S ami jön, el kell viselni, bár nem boldogít! Furcsa és meddő kallódásnak tűnhetne fel, mely mégsem hiábavaló, mert nem eredménytelen. Ezzel kapcsolatban könnyű a lejtőt emlegetni, pokoljárásra hivatkozni, ezek bevett formulák, kéznél vannak. De... romantikusak és pontatlanok. A sorsköltészet ettől mélyebb, emberibb. A költő létének bűvölete kiszámíthatatlan, nemcsak valós tények között mozog, hanem szimbólumok árnyai is körülveszik. Könnyen a végzet kiszolgáltatottja lehet. Bonyolult világában mindennapi tárgyak nőnek emberméretűvé. Akár a piros papucsai, elmennek, viszik hiányát. Délre húznak, ahol a tengerek zúgnak, visszaintenek és eltipegnek: „amerre én a- kartam,/ mielőtt itt maradtam”. Korábban már felmerült a pokoljárás esélye, vajon mit jelent? Valószínűleg felelőtlen életmódot és súlyos benső vívódást, tanácstalanságot, dacot és megbánást, lelki elmagányosodást, szégyenérzetet, melyet kompenzálni kellene. Mindez, ha kilátástalanná válik, ördögivé torzulhat. A költő érzi ver
