Irodalmi Szemle, 2004

2004/6 - Duba Gyula: „Most kéne menekülni... ” (Zs. Nagy költészete - esszé)

„Most kéne menekülni.

sei súlyát és tudja önmaga értékét, de a kisszerűséget is, mely körülveszi. Sejti szellemisége erejét, de azt is, hogy esélyei szegényesek, akaraterejét az ital gyengíti meg. Mit tesz ilyenkor? Elbizonytalanodik s megadja magát? A kibékíthetetlen ellentmondások, kicsinység és kicsinyesség mocsarában lubickol, érezve, mily ólomsúllyal húzza a mélység. Humora kesernyésen megélt, kedély és játék melengetik. Csodás világot teremt magának a szürkületben. Leég a kerítése, másnak pajtája, szalmakazla, kerti háza hamvad el, neki a kerítése! Kassák Lajos nikkelszamováron repül elébe, aztán hordó lesz a hold, aszúbor folyik belőle, ihaj, csuhaj! „Zúzmarás söprűnyélen zsélyi boszorkány / játszik a fákkal”, s a költő megállapítja: „A világ lemondott rólam, mert / nem érdekelnek a rakéta- / támaszpontok.” „Elek én hát, mintha mesékben,” sóhajt, és kinyilatkoztatja: legszívesebben „a szamarakat patkolgatnám”. Aztán felteszi magának a kérdést, miért is derűlátó? S így válaszol: „...mert azt láttam, amit csak én láthattam”. S mi hozzátesszük: mert úgy élt, kötetlenül, ahogy ő akart! Századunkban, köreinkben az egyéni és költői szabadság letéteményese! Vállalta-e mindezt, önmagát, az ezzel járó nehéz sorsot? Megélte mindenképp! Gyakran vagyunk tanácstalanok, néha tehetetlenek is: mit várjunk a költőktől? Az egyik húsz-egynéhány évesen abbahagyja a versírást és elmegy elefántvadásznak, a másik meghalni a csatatérre rohan. Van, aki golyót röpít agyába-szívébe, elmegyógyintézetben végzi vagy agyonissza magát. „Ülnek a költők egyedül hársfaillatban / konyakos kupicák közt / ámuldoznak a kiürült csillag- rendszereken...” - írja versében. Akkor is önpusztítás lenne a költészet, ha nincs látható jele? Mintha a vers fénye, áradó hője máglya lenne, elégeti, aki létrehozta! Költősorsok igazolják, bár a metaforikus kép romantikus. Ám Isapur szívszorítóan pompás dalai is erről üzennek!

De ez a „romantika” közelről sem a heroikus hősi élet pátoszát idézi. A huszadik század a sokszínű romantikából is uniformisszürke realizmust teremtett. Amikor az ember álmodni próbált, hagymázos látomásokat szabadított rá, s ha hinni szeretett volna, tőrbe csalta! A vallomásos líra a költő sorsának ívét követi s felbukkannak az első jelei, hogy az erősödő fanyarság és szürkülő kétely bizonyos értelemben a hanyatlás jele lehet! Ez abban is megnyilvánulhat, hogy írók-költők, mind többet tudnak mesterségünk fogásairól-titkairól, ám annál kevesebbet képesek ismereteinkből hasznosítani. A múló idő termeli a tudást, ám sorvasztja az alkotóerőt. Ami fiatalkorban fellobogó és tisztító lángcsóva, idővel rezignált, bár csillogó szellemesség lehet! Talán olajozottabban görgül, mégis lassul a versek ritmusa, a fáradó indulat már nem kurjongat. Az önmagába forduló szenvedély egyre több prozódikus elemből ácsol magának keresztet. Megnyugvó, békés sziporkák és szellemes nyelvi játékok csillannak fel, és a bölcs önirónia a múltban kutatgat az erőtadó emlékek között. Fogynak a versek, mind kevesebb az írás, mintha a figyelem lankadna s a témák rejtőznének.

Már a Nagyképűtlenségek (1992) című kötet is igazolja megérzésünket. Az idő súlyát leginkább az életérzés, mely táptalaja a művészi erőnek, sínyli meg.