Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - Duba Gyula: „Most kéne menekülni... ” (Zs. Nagy költészete - esszé)
„Most kéne menekülni...” köré gyűjti őket, s akkor, sajátos versvilágot alkotva, valódi csodáktól sem mentes világot hoznak létre, mely kérdéseket támaszt bennünk: vajon hol van Rózáb?! Hol lehet a titokzatos város, amely után a világ nem érdeklődik, nem is tud róla, csak a rejtélyes Idegen ül „Háromszor háromezer éve” „a Szutra hófödte csúcsán” és várja a bebocsáttatást. Senki nem tudja, mi lehet Rózáb falain túl, az idegen sem sejti, a költő is csak véli, hogy a titokzatos város „kapuin csak a szél ugat át”. Őt az intuíció segíti, hogy metaforaként érintse meg a valóságot és élményét versben adja vissza. Akár a Barlangot, ahonnan üzen! Ahol majd kihúzza „tavaszig. Egyedül, derűs összhangban / önmagammal s a hulló hóval”. Harangzúgásban, melyben úgy él, „mint a Zsélyi bolond sekrestyés / nyugodt... mint a kőkerítés...” 4 A Tériszony megjelenését követően a műről Tőzsér Árpád alapos tanulmányt közölt az Irodalmi Szemlében. Ozsvald és Gál Sándor költészetével együtt lírájuk minőségét és esztétikai hozadékát elemezte. A stílus esztétikai elemei és a költői nyelvezet lehetőségei már akkor érdekelték Tőzsért, általában izgatták a nyelvben élő, latens alkotóerők. A három költő munkáit hozzáértő és alapos vizsgálódásnak veti alá, melynek során szociológiai-lélektani jellemzőikig is eljut. Zsélyi Nagyról érdekes megállapítást tesz: „A költőnek kettős léte van: realitása és ítélete, amely ezzel a realitással szemben áll. Ez a »belső« elidegenedettség később érdekes »külső« elidegenedettséget eredményez...” Amit később így lát: „...esetében azonban a küzdelem... valamiképp mégis a menekülés szinonimája. Úgy küzd, hogy közben menekül, illetve úgy menekül, hogy közben küzd az ellen, amitől menekül.” Tőzsér lényeges és pontos megfigyelését érdemes tovább követni: kijelöli a költő menekülésének útját és természetét. Alighanem már első kötetében jeleit találnánk, mielőtt még leírta volna: „most kéne menekülni”. Útkereső mozdulásként magányérzete mindig is ihlette: a világban való, állandó helykeresés - társkeresés! Talán sem irányzatos, sem önkényes nem leszek, amennyiben megkockáztatom, hogy ez a keresés a kisebbségi lét magányérzetének helykeresése a többségi valóságban! Szövegeiben konkrét helyi elemek utalnak rá, kézzelfogható tények, a versek mindennapi összefüggései és tárgyi világuk. Paradox módon Zsélyi Nagy számára ez a magány egyben bizalmas otthonosságot jelent! Bizonyos elidegenedettséget a világtól, ám otthonosságot a versben! Talán nem is tudatos felismerés eredménye nála, inkább megérzés s alighanem ösztönös, mégis biztonságot ad. Mindenképpen egyre több formai biztonságot, mind határozottabb esztétikai tökélyt. Vajon a költő formabiztonsága lelki nyugalommal (is) járna?! Mert a következő verseskönyvében - Isapur dalai, 1977 - a megnyugvás jeleit vagy inkább hangulatát?, mintegy leülepedő művészi minőségként észleljük. Olyan formai „tökéletesedés”, amelynek mélyebb értelme van. Előzményként szólnunk kell az Emberke, küzdj! (1974) című prózakötet humoreszkjeiről! A cím jellemző, mind az emberke, mind a küzdés túlmutatnak önmagukon: a rokonszenves
