Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - Duba Gyula: „Most kéne menekülni... ” (Zs. Nagy költészete - esszé)
Duba Gyula rákban és lírai képekben van a létbizonytalanság átka, a „fohász” mélyén, érzelmi hátterében ott szorong a sorsuktól üldözöttek panasza. Ahogy költészete a groteszk látás sebezhetetlen páncéljába öltözik, egyre inkább nem bírja az egyenes szólamot, netán plakátképet. A kisebbségi lét stigmáját metaforákba bújt kétely és szimbólumokban rejtőző bizonytalanság jelenti. Nem szorongás ez, még kevésbé félelem, inkább az esélytelenség sejtelme, valamiféle „csökkentett lehetőségek” (Havel) tudata. Mintha a kisebbség életereje kétségekből táplálkozna! Hajlandó elfogadni sorsát, a belenyugvástól sem mentes, alig lázad. A „kisebbség” tudatosult fogalma a világgal való kiegyezés lehetőségét jelenti valóságképében. De ez sem megalkuvással nem jár, sem méltóságvesztéssel! Hanem olyan igazságérzettel és jogérzékenységgel, mintegy erkölcsi fölénnyel, ami a legtöbbször nem érvényesülhet, gyakran rejtve marad, ám így is sajátos etikai - és esztétikai - minőséget képvisel. Ezt a minőséget az erdélyi Gáli Ernő a „sajátosság méltóságának” nevezte. Hasonló erkölcsi fölény Zsélyi Nagy versvilága belső feszültségének és indulatának a háttere. Inkább rejtett dac, mint szenvedély. A líra és a komikum sziámi ikrek benne. Humora életszemléletének érzékenységéből és szépérzéke természetéből ered. Abból a tényből fakad, hogy a költő úgy ír, ahogy él! Pompás versvilág születik ebből. Csodás hajnalokkal és „éneklő halakkal”, „deres hajú” betyárral a járdán a „novemberi Bakonyban”, a költő pusztuló sárkányával és furcsa megkettőződésével, amikor kínjában kihull a haja és „két kopasz leszek egymagam”. Öreg, kopott táskája már-már élettársa, ám miután újat vett, elhagyatottan „keservesen vinnyog a sarokban”. Aztán egy furcsa Karambol, melyet maga Belzebub okoz. „Egy csattanás” keretében ismét feldereng az öngyilkosság lidérce, és a „szent gramofon” így beszél az igazságról: „Az igazság akár a zsemle / kávéba mártható és illatos / vagy göndör mint ölednek bolyha / néha valószínűtlen mint a Szahara / van úgy hogy a zsebemben hordom/ mint a bicskám / de néha sejtem csak / mint a szívbajt.” A gazdag képzettársítás egymástól nagyon távoli, alig összetartozó dolgokat vonz egy bolyba. Zsélyi Nagy olyan költői iróniát és lírai groteszket hozott irodalmunkba, oly szellemesen kritikus létszemléletet, a- mely egyetemes magyar méretekben is egyedülálló. S bár alig utánozható vagy követhető, az utódokban némileg iskolát teremtett. Az Iródia mozgalom költőiben talált visszhangra duhajnak tűnő, mégis fegyelmezett, mert önmaga törvényeinek alávetett komikumra hajlamos indulata és a világ abszurditásának lenyomata. Leginkább alighanem Bettes István és Barak László munkáiban találkozunk vele, persze egyéni átélésben, nem utánérzésként, inkább sajátos örökségként. Náluk azonban kevésbé érzékeny, mert tárgyiasabb, Bettesnél a játékosság, Baraknál pedig a közéleti indulatra irányuló, mindkettőjüknél szenvtelenebb - nem személytelenebb! mondhatnánk szenvedésmentesebb. Már említettem, hogy költőnk képzeletében, létélményének és bensőjének kifejeződésében nagyon távoli dolgok is rokonságban lehetnek. A jelenségek mintegy önazonosságban és kozmikus egységükben léteznek. Míg a költő akarata egy-egy központi mag, érzés vagy gondolat
