Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - Duba Gyula: „Most kéne menekülni... ” (Zs. Nagy költészete - esszé)
„Most kéne menekülni...” 3 A lírai létszemlélet természetében rejlik talán, hogy ironikus látásán és groteszk humorán egyszerre megérezzük a kezdődő fanyarság aromáját, a mélyülő szkepszis bukéját, már-már a kilátástalanság kesernyés ízeit. A fanyarság bizony könnyen lehet a kezdődő hanyatlás jele, a beletörődés bélyege, ahogy a rezignáció általában az elbukás kezdete. Az életerők gyengülésével mind nagyobb teret nyerhet az érdektelen és gőgös, önzőén okos irónia, a szellemeskedő bölcsesség. Költőnk esetében mindez még messze van, ám mintha itt-ott már felvillantaná jegyeit. Bár ezek a jelzések is szívmelegítőek, mégis megérzünk belőlük valamiféle ridegülést. Mintha a költészet (is) emberi módon élne: születik és felnő, korosodva megérik, delelőjén melegséget és tudást árasztva pompázik, aztán formában nemesedve mintha hülni kezdene, dermedni készül érzésben, ikonná lényegülve földközelbe száll! Azonban mégsem úgy, mint az embernél, hogy sima képű bumfordi ifjúság és pozsgás férfikor után mind lomhábban mozduló, ráncosodó vénülés következne! Éppen ellenkezően! Az esetlenül szilaj formátlanságok, majd nemesen érett harmóniát olyan formai tökély követheti, melyből azonban, szinte megmagyarázhatatlanul, mégis érezhetően fogy a kereső szenvedély és elillan a teremtő indulat. Megismétlem azonban, hogy költőnk még közelről sem tart itt! Üzenet a barlangból (1971) című kötete ereje teljében lévő lírikust idéz. Költészetét indulat és forma harmóniája jellemzi, delelőn jár az életmű. A mű fülszövegében Ozsvald Árpád írja a Szicília „üde” versfüzérről: „A láttató képek frissek, az élmény, az emlék vidám groteszkkel átszőtt szindbádi bájt kölcsönöz az érdekes útirajz-lírának. Ilyen tárgyú versek hazai költőinknél nem találhatók.” Máshol sem, Zsélyi Nagy az egyetemes magyar költészeten belül is eredeti és egyedülálló egyéniség. Sajátosságát elemezve az Ozsvald-idézte „szindbádi-bájból” is kiindulhatunk. Valóban, mintha atyafiak lennének ők ketten, a lét kalandjának és a vágyak megélésének módjában rokonok. Ám míg Szindbád nem sérül közben, a költő érezhetően, sejthetően szenved! Nem testi-lelki kínnal fizet érte, hanem lemondással. Iróniája fölénye mögött mintha fájdalom remegne. Honnan ered, miből születik? Nem távoli tájak és messzi tengerek az utazások tere, Szicília kivétel, hanem szűk hazai térségek és szerény folyók, patakok. A képzelet valós határai szerények és szűkre szabottak. Aztán... változások a szerelemben! Mintha már nem távoli hódolat lenne, hanem illúziótlan együttlét: kielégülés, megszokás és „csetepaté”. A trubadúrvágyak nőjét az okos és türelmes asszony követi, aki így beszél: „Egyél, Kedvesem!” De olyan is van, „hogy minden összeomlik,/ hogy földrengéssé lényegülsz.../ hogy kristálytemplomodból / zuhog a pusztulás reánk!” S van „a vinnyogó, házőrző szerelem”, már nem szindbádi nagy kaland, hanem kérlelhetetlen pozsonyi lét. „Uram... szabadíts meg bennünket a fülcsengéstől,/ a fülcimparángatás- tól és nyelvátültetéstől,/ mert tüskés a sorsunk, mint a kaktusz,/ és kemény, mint a kosok szarva...”, ahogy a Csehszlovákiai magyar költő fohásza az Úrhoz című versében állítja. Hiszünk neki. Nem a hangvételben és a szavakban, sem a metafo