Irodalmi Szemle, 2004

2004/6 - Duba Gyula: „Most kéne menekülni... ” (Zs. Nagy költészete - esszé)

Duba Gyula

tív természetű, elméletei nincsenek, spekulatív gondolati rendszerek alig érdeklik. Sosem dedukál, hanem tapasztal, megéli ítéleteit. Élő esztétikumot teremt. Személyessége szerelmi verseire sajátosan jellemző. Egykor, lassan negyven éve, Tőzsér Árpád Mogorva csillag című kötetéről írva szóltam arról a szikár férfiasságról és kemény tisztaságról, már-már puritánságról, még Hemingway nevét is említettem, amely modem huszadik századi esztétikum, és Tőzsér szerelmi líráját erőssé, keménnyé s szinte szikrázóvá teszi. A nő a férfi szerelmének tárgya, jó esetben társa lehet. Zs. Nagy verseiben valamiféle reneszánsz vonást érzünk. Nevezetesen a nő eszményítését, csodálatát, Koncsol László ezzel kapcsolatban trubadúr-hatást említ. A költő csodálattal illeti s hódolni kész a nő szépségének. Nem érzelgősen s koránt sem szentimentálisán, hanem komolyan és tisztelettel, mint akár Balassi! Első, Ének a tisztaságról (1964) című kötetében azonban ez a férfiasság valóban sejtésként, jelzésként van jelen. így az Apám és a Fájdalom című versekben, Fábry is dicséri őket, de az Anyám, Terka és Hozzád érek címüekben is érzem. Férfiasság, mely inkább tűrésre, a szenvedés elviselésére kész, mint diadalmas győzelemre. Már ebben a kötetben költő készülődik. A debütokban inkább még csak a költő készülődik, a továbbiakban aztán a vers! Aztán valamiféle drámai sejtés, nincs tárgya még, sem formája, örömteli énekhangok mélyén remeg, mint furcsa kísértet, szinte kérdeznénk: milyen árny kísért a dolgok mélyén? Kegyelmezettek című versében, bámuló indulat és fiatalos birtoklásvágy mögött mintha kóbor őszi szelek fújnának, s már-már kitapinthatóan ólálkodik a végzet lidérce!

2

Irodalomtörténetünk úgy tudja, hogy a költő második kötetével - Tériszony, 1968 - kiforrottan lép elénk. Felismerésünk teljessé válik: mennyire önmagát írja! Önmaga keresése volt, amit élményhiánynak hittünk. Először megélte, aztán megírta verseit. Nem eszmék és irodalmi hatások, hanem a sorsa tette költővé. A költő fogalma is olyan számára, akivel a dolgok megtörténnek. Amikor „hőssé” válik, rosz- szul érzi magát: menekülőnek, árvának, magányosnak, „nem keresik, ha elcsatan- gol”. Jobb esetben prédikátor, esetleg próféta. Ily módon keletkeznek jellegzetesen zsélyies hangulatok! Lábujjhegyen című versében kutyák fekete haragja és fürtösö- dő lila orgonák közt, idegesen, lábujjhegyen kutatja át „a partot”, nagyon vigyázva: „fel ne verd az Istent”. Érzi: „Most kéne menekülni.” Futni az éjszakába, mert „a szenvedélyek befordultak a falhoz”. Ozsvald Árpád lírájára emlékeztető képek, gyöngyházszín kavicsok, bóbitás virágok és harmatos mezők, majd ismét, már-már megfoghatatlanul: „most kéne menekülni”. Ki elől? Hová? Miért? A vers hangulata, mely egyben állapot, nem válaszol a kérdésekre. Sejtetés és állítás, érzés és gondolat azonban lírai egységben vannak. A Vízparti ódában a XX. század érdemeit és bűneit sorolja, ellentmondásaiban látva, kétértelműen dicséri a kort: „Teljes vagy, Huszadik Század, akár költőid árvasága.” Vagy lám, az Ártatlanok! „Légy alázatos, itt mindenki ártatlan, egyedül te lehetsz csak a bűnös!” Ártatlanok a vércsék, tigrisek, ki-