Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - Gál Sándor: Pünkösd (vers)
Gál Sándor Pünkösd 1 minden hajnal mintha elmúlás és születés együtt fehérre vált a horizont hársfaillat hullámverése külön repülnek a madárhangok orgonavirág-erdő a mozdulatlan egész sötétlila dáliák szólnak róla örvendezik a fűszál harmatos eper pirosa mozdul örök visszatérés pillanata mélységes vágy ideje halandó ki ezt nézed teli poharad mire üríted meghajolni a zöld béke trónusa előtt alázattal mintha isteni magasság lobogása fényeskedne benne magányos értelem hallgatása követhető szóról szóra a csend mely mérhetetlen egyazon ok és érv erős törvényében az emberi lét sorstalan árnnyá lett magából kiáradt s minden reménység örök kudarcát fogadja igazzá ott ahol a hajnal hársfaillatból megszületett 2 felemelkedik minden idő s maga az idő mindenség kitölti önmagát szárnyatlan repüléssel repül küldetés tudat szív és szívrobbanás történelme kinyílik vulkáni mélységgé lehunyt szemedben ez az egy test a felidézhető titkok ős birodalma csontalagutak épített örökkévalóság csodája ember nem látta labirintus kék aortaszövevény virágrajzok a lépcsők két oldalán márványba gyökerezve ez a valóság belső kozmosz oda fordul íme az arc s el nem téríthet semmi erő se csábítás sem érdek messzi csillagok szívében égnek igazodási pontok emelkedik az ének ezüst sugarak fonatát követve mert az ének végső teljessége e mozgás maga 3 halottak földje felett évszázadok korhadó akácrönkjei felrepedezett e szent tájnak az arca lett fekete kővé sötét üregei megteltek fájdalommal vak iszonyattal
