Irodalmi Szemle, 2004
2004/5 - TALLÓZÓ - Penckófer János: Eredetiségünk kiútkeresése
TALLÓZÓ valójában, amely a tehetség eredetiségét érinti. De idevonható a Cs. Szabó László emberi magatartásának s hatalmas tudásának adózó rész is (Ahogy egy kétfejű borjú), akárcsak a Varga László könyvét lapozgatva című írás. És ezzel, vagyis a nevesített alkotók, életművek összevonása révén, valamint az alanyiság valóságalkotó (filozófiai s művészetszemléleti) gondján keresztül eljutunk eredetiségünknek az államot követő másik legfontosabb „megtestesüléséhez”. Igen, az irodalomhoz; annak is a sorsértelmező sajátosságához, valamint a mindenkori kiútkereséséhez. 3 A magyar irodalomnak is van eredetisége? De még mennyire. Megszületésének felismerhetően pontos helye, ideje van, és ezt egyetlen szóval így mondjuk: Mohács. Itt ért véget a magyar állam és nemzet sikertörténete, s ez a tragikus állapot hívta életre a magyar irodalmat. A három részre szakadt ország, a kettős királyság „Magyarországot az agóniák országává tette” - mondja Csoóri Sándor (Autóval át a városon), és erre felel az általa idézett Németh László-meg- fogalmazás, miszerint a magyar irodalom agonizáló irodalom (Az irodalom lármafája). De tisztázza, hogy Németh ezen nem a haláltusát érti, hanem „az állandó megpróbáltatásoktól újra és újra fölizzó létküzdelmet”. Tehát a magyar irodalom ott kezdődik, ahol a magyar pusztulás, és ez a kezdet, ez a pusztulás elleni létküzdelem azóta ott munkál benne. Sőt-jól tudjuk -, mint eredet minden mást is megelőz. Egy másik helyen (Az első kör) azt mondja, hogy Illyés ismert paradoxona- ,jó hazafias költészetet rossz hazájú népek szoktak nyújtani” - ott bujkál az egész magyar irodalom mögött. Már a kezdeteknél megmutatkozik. Bornemisza Péter e- zen soraiban: „Engömet kergetnek az kevély nímötök, / Engem környülvettek az pogány törökök”. Tehát itt, a Siralmas énnéköm című versben lelhető fel az az ősállapot, az az ősszituáció, amely évszázadokon keresztül végigkíséri irodalmunkat, és legjelesebb képviselőinek életművét formálja. Ebből az eredetből fejlődik ki az „otthontalanság élménye”, és „ahol nincs otthon, ott haza sincs, ágy sincs, asztal sincs, állandóság se” - olvasható az esszékötet egyik legeredetibb írásában, a Költők, asztal nélkül címűben. Ebben a tekintetben költészetünknek öt alakja rajzolódik ki: Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady, József Attila. Természetesen a szemhatár itt is befogja az egészet, csak ebben a gondolatmenetben az eredetiséghez és az otthontalansághoz legszorosabban kapcsolódó teljesítményeket veszi számba. Látható, hogy Balassi az első, aki „már nemcsak verseket ír, hanem költ is”, ám ez az eredetiség csak úgy érthető meg teljes egészében, ha Janus Pannoniusra és Zrínyi Miklósra ugyancsak figyelünk. Janus Pannoniusra azért, mert nála látható a legjobban, hogyan nyomja el tehetségét a másoktól kölcsönzött forma, életérzés. Lehet, hogy a reneszánsz „nemzetközi” vívmányai gátolták az egyén sajátosságának kiteljesedését? Mert tisztán érezni, hogy Balassit épp a személyes ügyként kezelt otthontalanság és hazátlanság azonnal saját formához, bensőséghez juttatta. Különösen Zrínyi (kicsit későbbi) példája illeszkedik szépen ehhez a hazafiúi és
