Irodalmi Szemle, 2004
2004/5 - TALLÓZÓ - Penckófer János: Eredetiségünk kiútkeresése
TALLÓZÓ pillanat, amikor a sikeres honfoglalás kiteljesedett. Olyan tett volt ez, amelyet egy másik könyvben - a Forgácsok a földön címűben - a „katartikus tudat művének” nevez. Drámai belső erőnek, a belátás erejének. E kis kitekintés azért szükséges, mert így még inkább érthetővé válik, miért mondhatja zseniálisnak a szerző István tettét: „a hagyományos sorrend megváltoztatását”, azt a tettet, hogy István „nem a test erejét sorolta első helyre, hanem a hitét és a lélekét”. A „szemet szemért, fogat fogért” ószövetségi törvénye elé a király Krisztus tanítását helyezi: „Aki megdob téged kővel, dobd vissza kenyérrel!” Vajkból így válhat István, és ez valóban „a lélek és az idegek forradalmát” jelenti. Ezért kell Koppányi legyőznie: ő ekkora változásra képtelen. Csak így jöhet létre az a képződmény - az állam és a nemzet amelynek fizikai valóságát a szellem és a lélek katartikus ereje révén alkotta meg. Ez a honfoglalás kiteljesedése, ez az eredetiségünk, ennek máig érezni hatását. És ezzel magyarázza Csoóri azt a tényt, hogy nincs még egy olyan ország „a történelemben, amely ugyanannyi szentet adott a középkori Európának, mint a- hány Nobel-díjast a huszadik századi emberiségnek”. Ez is a Szent István-i állam megalapozásának köszönhető, amely, lám, még akkor is képes hatni, amikor már több mint nyolcvan éve szétdarabolva fekszik az ország, Európa pedig úgy tesz, mintha nem tartozna rá e magyarságbüntetés, mintha sosem kellene már szembenéznie e bűntett gondjaival. Az eredetiség a lét fejleménye, így Európa eredetisége, legalábbis a keresztény korszakban, hiánytalanul csak a magyaréval együtt érthető meg. Ám ehhez u- gyanúgy szükséges a szembenézés, a katarzis, a lélek és a szellem forradalma, a- hogyan szüksége volt erre Istvánnak. Épp ideje lenne felülbírálnia azt a félelmet, hogy „a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”. Épp ideje lenne, hogy belássa a keresztény Európa, hogy a magyarság e földrész és kultúra védőbástyája volt a középkori időkben, és ehhez hasonló módon viselkedett a huszadik századi kommunizmus erőivel szemben (1956). Azt is látnia kellene végre, kiknek a nyilaitól védte meg őt a magyarság, „akarva is, meg akaratlanul is”. Ez már a Karácsonyi napló című írással egybekötve értelmezhető így. Egyébként a szerző épp ezen a helyen tárja elénk az egyik legdöbbenetesebb képet. A magyar és egy másik európai nép, az angol összevetése révén megrázó élményéről ír. Karácsonyi úrvacsorázó magyarokról számol be, de milyenekről: meggyötört, hajszolt, „hor- padásos”, „üreges mellű” magyarokról, akikkel együtt volt a szertartáson az író. Alig néhány órával később pedig egy tévéközvetítéskor ugyancsak ünneplő, de angol emberekkel szembesül. Kisimult, barázdálatlan arcokat, felhőtlen homlokokat lát, melyeket Erzsébet királynő beiktatásának ötvenedik évfordulóján vettek fel a kamerák, és közvetítettek szerte a világnak. Az Elveszett utakban az is tisztázódik, hogy az eredetiség nem csak általános értelemben, a történelemben, a nemzet életében, kultúrájában van jelen. A Szántó Tiborról írt kisesszé, a Farkas Ferencről szóló írás vagy a Sinkovits Imre halálhírére megszületett „beszámoló” mind-mind olyan gondolat- és érzésfutam
