Irodalmi Szemle, 2004
2004/5 - MÚLT ÉS TÖRTÉNELEM - Popély Gyula: III. A magyar tanügy kálváriájának kezdetei Szlovákiában az impériumváltás után (1918-1920) (tanulmány)
MÚLT ÉS TÖRTÉNELEM kormányzat a cseh országrészekből a megszállt Felvidékre átirányított pedagógusokkal próbálta megoldani, több-kevesebb sikerrel. És persze a beözönlő cseh tanítók és tanárok egyúttal a „csehszlovákosítás” legfontosabb társadalmi bázisát is jelentették az akkor még túlnyomóan magyar jellegű felvidéki városokban. A Felvidék iskolai magyartalanításának legfőbb kivitelezője, Anton Stefánek iskolaügyi referens a húszas évek elején már elégedetten nyugtázhatta az impériumváltás után ezen a téren elért eredményeket. Stefánek egyáltalán nem rejtette véka alá, hogy szlovák nemzeti szempontból mennyire elengedhetetlen is volt a magyar közép- és szakiskolák visszaszorítása, azok túlnyomó többségének „csehszlovák” tannyelvűvé változtatása, illetve megszüntetése. Az iskolaügyi referens különösen azt tartotta figyelemre méltó eredménynek, hogy nem csupán „a tiszta szlovák területeken”, hanem a dél-szlovákiai városokban is sikerült úgymond „megragadnunk csaknem valamennyi közép- és szakiskolát”. „Pozsony, Érsekújvár, Léva, Rozsnyó, Losonc, Kassa többé-kevésbé érintetlenek maradtak volna, ha nem kaptunk volna néhány száz képesített cseh tanárt” - ismerte be a hírhedt iskolaügyi referens. „Csakis kiadós cseh segítséggel tudtuk egy rohammal bevenni ezeket a jelentős határ menti pozíciókat” - konstatálta szégyenérzet nélkül a lelkes iskolaromboló és iskolaépítő Stefánek.2 A jeles iskolaügyi referens a későbbiek folyamán is mindig meghatódva emlékezett vissza az impériumváltás utáni hőskorra, amikor nemzeti tetterőtől duzzadva építhette a Felvidéken a „csehszlovák” iskolahálózatot és rombolhatta a magyart. Ő mindig szilárdan meg volt győződve elvei és tettei tökéletes erkölcsi megalapozottságáról. Évek múltán is következetesen azt vallotta, hogy ő a magyar iskolákat mindenhol a lehető legigazságosabb elvek szerint szüntette meg, illetve változtatta szlovákká. Ő tehát soha nem követett el semmilyen magyarellenes kihágást, és eljárása mindig összhangban volt az emberiesség és az erkölcs szabályaival. A tetteivel szemben megnyilvánuló felháborodást és ellenállást mindig képes volt egyszerűen csak a magyar propaganda aknamunkájának tartani, amelynek a- zonban természetesen nincs és soha nem is volt semmilyen létjogosultsága. „Egyes elmagyarosított városokban a kisebbség eleinte ellenállt ennek a változásnak - emlékezett vissza Stefánek több mint egy évtized elteltével az impériumváltás utáni nagy iskolai magyartalanítási hullámra -, és bizonyos politikai agitáció hatására időről időre panaszbeadványokat nyújtott be: voltaképpen azonban egyetértett a csehszlovák kormány alapelveivel és iskolapolitikájával. Egyedüli hely, ahol komoly súrlódásokra került sor a magyar tanítási nyelvről a szlovák vagy német tanítási nyelvre való áttérés következtében, Pozsony, Kassa, Igló és Eperjes voltak. (Sic!) Máshol mindenütt teljesen simán zajlott le az átszervezés” - hitegette a világot és önmagát még egy évtized elteltével is az egykori iskolaügyi referens.3 Szent meggyőződéssel hirdette, hogy a magyaroknak nincs és nem is volt soha okuk panaszra, elvégre semmilyen sérelem nem érte őket, és megvan mindenük. „Még semmin nem dühödtem fel annyira és nem csodálkoztam jobban, mint a mi
