Irodalmi Szemle, 2004
2004/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: Katartikus emlékfoszlányok (kritika)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE körbeugráló rigó” képét a „sárga fűre kirakott száradó ruha” képével váltsa fel. Azért beszélhetünk metaforikus helyettesítésről, mert mindez a múlt felidézésének kitágítását az egymásra vonatkoztatott időszeletek játékában képzeli el. Ráadásul minden időszelet az identitás különféle lehetőségeit olvastatja a metaforláncolatokban. Az egymásban létező idők folyamatos cseréjének lehetőségét a harmadik sor tovább tágítja: a „bolygó körhinta-fény”, a „nyárvégi csönd” és a „törökméz” nem biztosan ugyanannak a múltnak a részei: az emlékezés asszociációs láncolata felnyílik, s az első két sorban megjelenő relációkat most újabb jelen-múlt relációk helyettesítik. Az idő felnyitásának ez a módja az identitás megsokszorozását a megnyíló idődimenziók által teszi lehetővé, miközben a „szívben” le is zárja azokat. Innét magyarázható az az olvasói tapasztalat, amely Tóth Krisztina szövegeinek kettős arculatáról beszél: az emlékezés által felnyitott idő a nyelv széthangzó, le- zárhatatlan jelentésáramlatai felé viszi az olvasást, miközben a felidézett idődimenziókat a felidéző lírai szubjektum jelen ideje tartja kontroll alatt, s transzformálja a jelenben megképződő identitás biztosítékává. A negyedik sor a metaforikus láncolat lezárhatatlanságának, a létezők és árnyak felcserélhetőségének ontológiai tapasztalatára utal: az emlékezés „az árnyék dejr vu-je” felől az emlékező részleges kompetenciájára utal a nyelv által metaforizált és fenntartott emlékezet labirintusában. Az emlékezés itt a nyelv adottsága, és nem az emlékező szubjektumé. Olyan nyelvi teljesítmény, amelynek árnyéka szubjektum, test, lélek, esztétikum - minden, ami metafizika. „Hazamenet a küszöbre hullott levél várt egyszer írt csak. Az aki hagyta kár hogy nem talált otthon mert hol is voltam. Tudtam előtte is de csak mint lombokra néz a színvak. Milyen is az idő látom hogy múlik én meg hol is voltam.” (27.) A bonyolult, metaforizált időviszonyokat az emlékezet által megtalálni vélt identitás narrációja téríti vissza a széthangzó, egymásnak ellentmondó, polimorf értelem lehetőségektől. A Napló I. utolsó soraiban az időviszonyok visszatérnek a lírai szubjektum vágyába: az időbe vetett identitás narrációja nyugvópontra tér. A nyelvben megtett emlékezőút állomásait azonban nem képes önmaga számára példázatként hasznosítani, még értelmezni sem: „Tudtam előre is de csak mint lombokra néz a színvak.” A nyelvben széthangzó identitások ugyan visszatértek a felidéző én által birtokolt megszólalás egységesnek tételezett identitásába, de a nyelvi önérvényesítés felől strukturált emlékfoszlányok képtelennek bizonyulnak az értelmezésre. A széthangzás az időbe vetett identitás sajátja („milyen is az idő”), és mint a színvak a színekből álló világban, úgy az ember sem lehet soha biztos abban az időben, amely körülveszi, amelyet éppen tudatosít - amelyről sosem lehet bizonyossága, amelyet sosem tudatosíthat. Nem időből kiesett lény az ember, hanem az idők széthangzó forgatagába vetett elviselőlény. A levél mint a nyelv üzenete figyelmeztet arra, hogy az identitás nem a jelen konstrukciója, hanem a múlt kontextusainak és nyelvi üzeneteinek kódja felől lép érvénybe: a jelen ez.
