Irodalmi Szemle, 2004
2004/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Duba Gyula: Mint vagyunk, ha nem vagyunk?! (esszé)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE hajlamaink szembenállását. Az ellentmondások szembesülése során páratlan módon kilúgozódtak és megkoptak a fogalmak, puszta látszatként kiürültek. Nem is a kritika nyelvezete vált közhelyessé, hanem a gondolkodásmódja, ítéletei súlya és mélysége. A válságot az „egyidejűség” méginkább elmélyíti, a történetírásban az idő valóban nem folyamatként van jelen, hanem olyan gyűjtőedényként, melyben a korszakok megannyi irányzatából és eleméből „kotyvasztott boszorkányleves” fő. A metaforikus kép nem idegen a valóságtól, a kisebbségi léterők összessége és lecsapódásuk eredője gyakran boszorkányos szakács! Kissé konkrétabban! Vizsgáljuk meg közelebbről a hagyományos és újító fogalompár viszonylatait! Az első inkább negatív, módjával elmarasztaló, a másik pozitív, bátorító jelentést tükröz. A hagyományos valóban már ismertet, ismétlődőt és megszokottat is jelenthet, de az újító sem feltétlenül tár fel friss minőséget. Az új minőség ismérve, a művészi élmény forrása az eredetiség és mélység, mellyel a mű megidézi az emberi létet és megjeleníti a sorsok lényegét, érzékelhetően felfedi az életjelenségek értelmét. Ahogy az új forma egyben friss pillantást ígér, az egyedi felismerést sem homályosítja el a - talán hagyományosabb - forma, mert a tartalmi eredetiség átszellemíti a szöveget. Tartalom és forma elkülönítése rég nem menő, s a művek hagyományosra vagy korszerűre „keresztelése” legtöbbször kritikusi rögeszme vagy hanyagság. Ozsvald Árpád vagy Zs. Nagy Lajos néha talán hagyományosnak tűnő lírája többet mond életünk időszerű tragikumáról és költői értelméről, mint számos posztmodemnek vélt versszöveg! A kísérletezésnek és modernségnek is megvannak a maga sémái és közhelyei. A fiatalosan modernnek hitt szövegek, talán fogalomficamaik és görögtüzes szóalakzataikból következően, gyanútlan jóhiszeműséggel, ám alig meggyőzően őrlik, szinte üresen járó garatként az elcsépelt felismerések és hagyományos érzések korpáját. Bereck József Pásztorórák című novellája brilliánsabban adja a kor tragikumának egyik szeletét, mint például Talamon Alfonz némely barokkosán túlírt szövegei. Mintha az irodalomelmélet jobban szeretné a kacifántosán bonyolult szöveget, mint az érzésbeli mélységet! Talán azért, mert a bonyolult szövegből kibonthatja vagy magyarázhatja bele a mélységet! S a morális és esztétikus hallgatólagos szembeállítása is ide gyökerezik. Mintha felednénk, hogy az etikus és szép összefüggnek, az erkölcsös általában mindig szép is, s az esztétikus egyben igaz! A formai tökély morális hitelességet feltételez. A feloldatlan ellentmondásokból következik, hogy az idősebb nemzedékek munkája, a szülőföld-történelem és kisebbségi sors fűtötte széppróza eleve a hagyományos kategóriába sorolódik. Önkényesen és méltatlanul! Nemcsak irodalmunk élete „folyik” körülöttünk immár történeti érvénnyel, hanem bennünk is minőségi változások alakulnak, az irodalmi fejlődés egyben a szerzők fejlődése is. Az Új hajtások még élő szerzői messzi távol jutottak egykori önmaguktól. Mács József korokon átívelő családregénye - Öröködbe, Uram... - jelentősebb művészi teljesítmény, mint jó héhány korszerűnek vélt prózakezdemény. De a „szlovákiai magyar” fogalma iránti ellenérzést is ide sorolnám! Világba vágyódásunk számára
