Irodalmi Szemle, 2004
2004/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Duba Gyula: Mint vagyunk, ha nem vagyunk?! (esszé)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Fónod a továbbiakban olyan elméleti kérdésekkel foglalkozik, amelyek irodalmunk fejlődésével való összefüggését a történetírásnak tisztáznia kell. Ezek identitásunk és irodalomtudatunk meghatározó kérdései. A nemzeti irodalmak, nagy nyelvek szellemi képviselete ritkán tesz fel hasonló kérdéseket, történelmi folyamatossága biztonságában nincs rájuk szüksége. A kisebbségi irodalomnak azonban fel kell tennie őket és fel is tette, amikor olyan szintre ért, hogy elvontan és elméleti értelemben foglalkozhatott létfeltételeivel. A kérdéskör fokozatait Fónod jó érzékkel rangsorolja. Megállapítja, hogy kezdetben szinte minden az előző fejezetben érzékeltetett történelmi helyzetből, a többséget megtestesítő államhatalom és a kisebbségi fegyelem és sorsvállalás dinamikus szembesüléséből következett. Ennek az állapotnak a történései határozták meg a szlovákiai magyar lelkiségnek, a közösségi tudatnak és tudatalattinak az alapvonásait. Ebből lettek a célok és ösztönök, a vágyak és illúziók, a megrokkantság és élni vágyás, a dac és lemondás. S mindenekelőtt a magyar sors vállalása, íróinknál a kezdeti szegényesség és a hűségre hajló íráskényszer. Minden mély történelmi élmény tudati értékké változik. Amire a sors tanít meg, nem feledjük! Ilyen kényszer nehezen tűr más értékelő kategóriát, csak ami belőle következik: az önvédelem tudatosult magatartását! Olyan Ügy lesz ebből a léthelyzetből, olyan közösségi tudat és érdek, a- mely belső együttérzésre kötelez. A kisebbségi szolidaritás megértő természetű. A szerző a továbbiakban felvázolja a „néma évek” irodalmi-szellemi közegét. Kiderül, hogy a kor nem volt néma, csak a hangja gyenge és hozzáférhetetlen. A politika atrocitásai ellen részben a régió (Fábry, Szalatnai, Peéry), másrészt a magyarországi sajtó emelte fel szavát. A védekező érvelés legmeggyőzőbben a Vádlott megszólalban összegeződik. Közben azonban annak is a tanúi vagyunk, hogyan őrlődik fel a gondolati ellenállás és szóródik szét a még itt lévő szellemi e- lit, s végül, az új helyzetben mint lép színre, ami megmaradt, s a jelentkező új, mint emeli fel fejét, amikor eljön az ideje, hogy önmagára ébredjen. Mire újjászületik az írásbeliség, az emlékezés és a közlés, a múltfeltárás felszínre hozza a „néma” korszak panaszos, segélykérő jelzéseit, az önszerveződés hiányát s embrióit. A „hontalanság és a világon kívüli állapot” élményének a szüleményeit, Csontos Vilmos, Gyurcsó István, Rácz Olivér és mások korabeli verseit, az eltávozottak (Jócsik Lajos, Kövesdi László) hangját. Fónod erénye, hogy jó érzékkel válogatja példáit- idézeteit, olyan szövegkörnyezetbe ágyazva őket, amely a már említett történészi valóság- és igazságérzet pecsétjét viseli. A szó nemes értelmében vett szellemi önvizsgálat! Az infemóból újjáéledő kisebbségi gondolkozás ösztönösen, vidéki szín- vonaltalanságból, gyorstalpaló szellemi műhelyek munkájából és a felvállalt ideológiai eszmények zűrzavarából buzgott elő, a tudás mélységét alig mutatva és a kor hordalékát bőven sodorva magával: a formálódó közösség szellemi pubertása! Az indulás képe felfedi a káosz mélységét: néhány alkalmazkodó túlélő, hangos fiatal titánok, általános eszmei kényszer! A vegyes értékű és ösztönös kohóban lapok,
