Irodalmi Szemle, 2004
2004/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Duba Gyula: Mint vagyunk, ha nem vagyunk?! (esszé)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE szerre személyes és tárgyilagos lenni. A legigazabb a megélt igazság, ugyanakkor azonban a legnehezebben rögzíthető. Irodalmunknak - magunknak is - minden oka meglenne, hogy történelmünkkel szemben elfogult legyen. Hogy csak a sérelmeit hangoztassa! Komoly teljesítménynek számít, ha mégis képes tárgyilagos maradni. Fonod képes rá, szerencsénkre! Elemzéséből elénk tárul - amit ösztönösen talán tudunk is, mert állandóan érzünk vagy sejtünk -, hogy sorskérdéseink és irodalmunk fejlődése mennyire a mindenkori állampolitika függvénye. Már az első köztársaság megalakulásakor nyilvánvalóvá vált a demokráciában a nemzetállami eszme hegemóniája és a kisebbségek másodrendűsége. Furcsa ellentmondás állhat így elő: a többség úgy érezheti, hogy a kisebbség talán túl sok jogot kapott, míg a kisebbség azt vallja, mindez kevés! A csehszlovák demokráciában a cseh országrész fensőbbségét egész Szlovákia érezhette. Ennek az aránytalanságnak a - magyarokkal és németekkel szembeni — hisztérikus felfokozódása egyenesen döbbenetes. Amely történelmi kataklizma egyben mai történelemszemléletünk és irodalmi létünk meghatározója! A tragikus három esztendő történéseit jócskán feltártuk, oly értelemben már-már túlbeszéltük, hogy - mint már említettem - a mélyebb e- lemzés és igazságtevő összegezés még késik. Fonod tanulmánya nemcsak az akkori események és világpolitikai erők árnyalt fejlődésképét vázolja, hanem az elvi mozgatórugók, a támadó érdekek és védekező mozdulatok ütközését, a nemzetközi környezet viszonyulásának dinamikus játékát is érzékelteti. Elemzéséből kisej- lik, hogy míg általában a történelem „vak erőiről” beszélünk, ezen erők nem vakok, sőt nagyon is tudatosak, csak kiszámíthatatlanok, ezért félelmetesek. S azt is megérezzük, hogy amikor sorskérdésekről és a végzetről vagy felemelkedésről szólunk, nem elvont fogalmakat vagy üres szólamokat hangoztatunk, hanem olyan élő erőket, amelyek valóban segíthetnek vagy elemésztenek. Nyilvánvalóvá válik, hogy abban az időben, az adott alkalommal mennyire eltökélt szándéka a csehszlovák demokratikus állampolitikának, hogy a magyar - és német - lakosságtól megszabaduljon. Határai felől bizonyos lehetett, ezért más kérdés, mint a tiszta nemzetállam megteremtése, a csehszlovák nemzetközösség fikciója alig érdekelte. Ebben némi nyugati megértéssel és feltétlen szovjet támogatással találkozott. S az lett a következménye, hogy Csehszlovákiával legutoljára Magyarország írta alá a békeszerződést. A tárgyalási folyamatok hátterében, mintegy menetóként Sztálin alakja áll! Fonod részletesen és hitelesen érzékelteti a korabeli magyar kormány védekező törekvéseit. A teljes szlovákiai magyarság - a németekéhez hasonló - deportálását eleve elutasítja. A kérdés ilyen rendezésében hajthatatlan. A lakosság- cserébe hosszú és kemény tárgyalások után beleegyezik, kizárólag a kölcsönösség alapján. Nem a magyar vezetés „bűne”, hogy ez nem egészen így történt! Amikor a köztársaságban megkezdődött a belső rendezés, a deportálás, a magyar diplomácia minden nemzetközi fórumon verte miatta a vészharangot. A „győztes” csehszlovák diplomáciának az európai - illetve világ - porondon aligha volt a „vesz
