Irodalmi Szemle, 2004
2004/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Duba Gyula: Mint vagyunk, ha nem vagyunk?! (esszé)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE kozott figyelmet, mert a második világháborút követő, újraszülető irodalmunk története, az eddig kialakult széles körű társadalomszociológiai, művészetelméleti és kritikai háttér ellenére vagy éppen ennek okán hiteles megfogalmazásra vár. Lassan évszázados fába vágta fejszéjét, mégha a vizsgált törzs ennek második fele is, első fele az Üzenetben! Bonyolult irodalmi folyamatot elemez, anyagát elsősorban nem korszakolásának módja s kevésbé a nemzedékek egymást követő rendje jellemzi, hanem magának a történelmi jelenlétnek a minősége, benső önazonossága, időtlen érvénye! Munkája nehézségei ebből adódnak. Aztán még abból, hogy állandóan és ellentétek közt változó, gyakran önellentmondásokkal gyötrődő, élő anyaggal dolgozik. Képlékeny masszával, amely a száguldó idő és a vasmarkú történelem szorításában és az európai „kozmikus” lökések ütéseire úgy alakul, mint a felhevített fém, hogy megszilárdulva, egyre edzettebb legyen. De az sem okoz kevesebb problémát, hogy múltunk képe - kisebbségi történelmünk - máig nincs teljes terjedelmében, egységesen feldolgozva. Múltunkkal furcsán bajban vagyunk! Sokat beszélünk és írunk róla, emlegetjük, közírásunkban mítosszá vált fogalmai mindennaposak, a napi publicisztika bőven szellőzteti őket, gyakoriak a hírközlésben, mindennapi gondolkodásunkban is jelen vannak. A sorsélmények vállalásával és sajátos történeti szempontjainkkal megírt, hiteles képünk azonban nincs róla. Nevezetesen olyan munka, melyben a tudományos hűség mellé a sajátosság hitelessége járul. Mintha a háború kettévágta volna történelmünket. A visszacsatolással összekuszálódik, s ami azt követi, még tragikusabb, mint az előzményei voltak. Janics Kálmán A hontalanság évei című könyve, Gyönyör József munkái, majd Vadkerty Katalin kisebbségi „hármaskönyve”, a művek adatbősége és kutatói alapossága lehetőséget nyújt a tények tovább gondolására, nemzetközi jelenségekkel való szembesítésére és olyan összegezés kimunkálására, amely létfilozófiájában is hiteles képét nyújtja elmúlt (majdnem) évszázadunknak. Fónod kötete első munkájában, a Sorskérdéseink keresztútjain című esszéjében eredményesen valósítja meg a kívánt történelemszemléletet. Az írás tömörsége mellett sokszínű és adatgazdag, tényei sokoldalúan és árnyaltan egészítik ki egymást. Emellett állandóan érezzük benne a morális állásfoglalást, a történész értékelő igazságérzetét. Bennfentes a dolgában, anyagát jól ismeri, mert megélte, tapasztalatai és a korábban homályban rejtőző jelenségek elemzéséhez forrásaiban támpontokat és kiegészítő felismeréseket keresett. Közvetve bizonyítja, hogy a háború utáni békerendezésnek a szlovákiai magyarságot érintő „csatározásai” mintegy az egész új Európa-teremtés szűk keresztmetszetét adják, metaforikus megjelenítései lehetnének. De az irodalmi újraszületéssel kapcsolatos viszonya is hasonló! Mindvégig átélt fejlődéssel foglalkozik. Anyagát onnan „tudja”, hogy átélte, együtt eszmélt, nőtt és fejlődött a szlovákiai magyar irodalommal, mondhatnánk, a szigorú „önszemlélet” avatottságával és hitelességével vizsgálhatja! Ez a történetírás elhivatottságát és létigazságait (is) keresi, ezért gyakran kénytelen egy
