Irodalmi Szemle, 2004
2004/5 - Százdi Sztakó Zsolt: Megtérés (regényrészlet)
Százdi Sztakó Zsolt korbácsolta a lovat, az elmúlt néhány pillanat kiesett az életéből. Mintha valami bübáj áldozata lett volna. Igen, biztosan annak a Jézusnak a követői bocsátottak rá bübájt. Még Jeruzsálemben, mielőtt útnak indult, a Tanács felkészítette, hogy nemcsak emberekkel, hanem a gonosz szellemekkel is meg kell küzdenie, hiszen Jézus is a gonosz szellemekkel cimboráit, és bár őt kivégezték, de hát a gonosz szellemek halhatatlanok. Rettegve feküdt tehát az út porában, és várta a halált, amely minden bizonnyal bekövetkezik, hiszen a ló patája pár centire lehet a fejétől, és a megbokrosodott állat rögtön agyontapossa. Még ha az emberei mindjárt a segítségére is sietnek, és sikerül is lecsillapítaniuk a megvadult állatot, akkor is bőven marad ideje, hogy szétzúzza a koponyáját... Ám nem történt semmi, hiába várta a végzetes rúgást. Végül, óvatosan felemelte a fejét. Az út kihalt volt. Csak a férfi állt ott, és őt nézte, szelíd szomorúsággal tekintetében, mintha rajta sajnálkozna.- Saul, Saul, mért üldözöl engem? Figyelte a férfi száját, de az ajka nem mozdult, és a hang is, mintha valahonnan az égből jött volna.- Ki vagy te, uram? A férfi nem válaszolt, csak tovább nézte őt, azokkal a szelíd, szomorú szemeivel, és ő már nem is rettegett annyira, hogy agyonrúgja a megvadult ló. Hirtelen érthetetlen nyugalom árasztotta el, mert tudta, hogy semmi baja nem történhet, mert neki még küldetése van. Mintha néma parancs érkezett volna, amit nem lehet megtagadni... Egyik hajnalban nagy, fekete autó jött a nagybátyjáért. O aludt, és csak a csengetésre ébredt fel, de a szülei idegesen parancsolták vissza ágyába, és még a függönyt is elhúzták, ami az ágyát a szoba többi részétől elválasztotta. Ideges hangok szűrődtek be hozzá, és sírt is valaki, valószínűleg az anyja, de őt elnyomta az álom, és nem jutott rá ideje, hogy gondolkodjon rajta. Aztán másnap és a további napok úgy folytatódtak, mintha semmi se történt volna, csak a nagybátyja nem lakott már velük, nem is beszéltek róla, és ha ő meg is említette, a szülei süketnek tetették magukat. Sokáig csak a nagybácsi szobája maradt érintetlen, az tabu volt a számára, és egyszer még el is fenekelte az apja, amikor rajtakapta, hogy megpróbált besurranni, mert valami játéka a szobában maradt. Aztán egy délután arra ment haza az iskolából, hogy a szülei kiürítették a szobát, és a család újból birtokba vehette. Nem sokkal ezután született meg az öccse, talán azért, hogy vele foltozzák be azt a létszámhiányt, ami a család szövetén volt. Ezt az is jelezte, hogy az öccse a nagybátyja nevét kapta. Nomen est ómen, az öccse tényleg hasonlított a nagybátyjára. Nemcsak külsőre, de a természete is ugyanolyan volt. Állandóan bohóckodott, és az első perc után mindenkit levett a lábáról. Gyorsan háttérbe is szorította őt a szülői rangsorban, amit ő egyáltalán nem bánt, hiszen mindig is határozott természet volt, akit zavart szülei gyámkodása. így pedig, az öccse árnyékában meghúzódva, legalább azt csinált, amit akart. Egy valamit azért mégis irigyelt tőle, mégpedig azt a lelki kapcsot, ami anyjával összefűzte, aki rajongásig szeretett
