Irodalmi Szemle, 2004
2004/5 - Százdi Sztakó Zsolt: Megtérés (regényrészlet)
Megtérés öccsének az inkarnációját látta benne, és utolsó éveiben, mikor már egy másik világban élt, úgy beszélt hozzá, mint egykor az öccséhez, régen feledett emlékeket e- levenített fel, amiket még az apja se ismert, csak ők ketten. Ilyenkor félelmetes metamorfózison ment át, a csupa ránc arc átszellemült mosollyal ragyogott, és a nyolcvanéves öregasszonyból tízéves kislány lett... A halálos ágyához is az óceánt átrepülve egy orvoskongresszust félbeszakítva érkezett meg. Kiment a fürdőszobába, hogy enyhítse szomját, ami kínzóan tört rá, mintha láz égetné egész bensőjét. Mohón itta a vizet, aztán egyszerre csak rádöbbent, hogy a víz nem oltja a szomját, sőt minden korty után egyre szomjasabb lesz, mintha olajjal próbálná csillapítani a lángoló tüzet. Majd rájön a dolog nyitjára, hogy csupán pótcselekvés, amit csinál, hisz tulajdonképpen nem is szomjas, csak önmagát próbálja becsapni, valójában azonban másvalami gyötri, mégpedig olyannyira gyöt- ri, hogy napok óta képtelen volt aludni, mihelyst lehunyta a szemét, rémálmok tették pokollá éjszakáit. Hol azt álmondta, hogy egy sötét szobába van bezárva, és hiába dörömböl az ajtón, hiába hív ordítva segítséget, rá kell döbbennie, hogy senki se fog neki segíteni, mert egyedül van az egész házban, mindenki elhagyta, aki segíthetne neki. Iszonyú álom, iszonyú kísértés. Igen, kísértés, ez a legjobb szó az álmaira. Annyira megörült ennek a szónak, mint a beszélni tanuló kisgyerek, aki egy újabb szót tanul. Mintha ösztönösen tudnák azt, amit a felnőtteknek majd újra meg kell tanulniuk, hogy a szavaknak igenis varázserejük van! Minden fogalom, amivel megnevezünk valamit, egyben azt az illúziót is kelti, hogy uralkodunk azon, a- mit megnevezünk. Ezért van annyi varázsige, átokformula és a különböző misztériumoknak titkos könyveik, amiket csak a beavatottak ismerhetnek, mert a közönséges halandókra csak bajt hozhatnak. Igen, ezért kellett neki is kimondania azt a szót, hogy kísértés, és ezzel lelepleznie a Kísértőt... Körülnézett, vajon látta-e más is a férfit, de útitársai a megvadult ló megfékezésével voltak elfoglalva. Elszégyellte magát gyöngyegése és hitetlensége miatt, amiért egy káprázat elég volt, és máris megingott a hite, pedig a rabbi iskolában is figyelmeztették, hogy a gonosz fondorlatai kimeríthetetlenek, és ez is csak egyike volt a keresztények mesterkedéseinek, amikkel meg akarják zavarni. Még egy talizmánt is kapott, amikor elindult Jeruzsálemből, és ez a talizmán készítője szerint minden varázslat ellen véd. De hát a jelek szerint mégse minden ellen. Dühösen tépte le a nyakában vékony zsinóron lógó zacskót, amiben különböző varázserejü- nek tartott növények hamuja volt összekeverve. A zacskót a földre dobta, és még rá is taposott, és egészen addig taposta, míg el nem tűnt az út porában. Azon kezdett gondolkodni, hogy miféle bübáj áldozata lehetett. Nyilván a reggeli italába kevertek valamit. Még a rabbiiskolában tanultak sokféle varázslást, éppen azért, hogyha szembekerülnek ilyenekkel, ne rémüljenek meg, de azok egyike se volt ennyire hatásos, szinte kézzelfoghatóan valóságos, mert azok a varázslatok, amiket ott az iskolában tanítottak nekik, mind valamiféle érzékcsalódások voltak, de ez a férfi olyannyira valóságos volt, hogy még a ruháját is megérintette, amikor kinyújtotta a
