Irodalmi Szemle, 2004
2004/5 - Százdi Sztakó Zsolt: Megtérés (regényrészlet)
Megtérés még a bálványimádó pogányoknál is, akik pedig mindent megtesznek, hogy bálványaikkal még az egy igaz isten templomát is meggyalázzák, de hát minden igaz zsidó tudja, hogy az ő isteneik hamisak, és embereket imádnak istenként, ellenben e- zek a keresztények ugyanazt az egy igaz istent imádják, aki Mózesnek az égő csipkebokor képében megmutatkozott, csakhogy egy nyomorult szélhámos, egy közönséges ács, azt merte magáról állítani, hogy ő a Mindenség Urának a fia, és sok igaz zsidó is elhitte ezt a hazugságot. Ezért kell tehát ezt az eretnekséget lesöpörni a föld színéről, mert ha ezt lesöpörték, akkor megszüntetik azt az istenkáromlást is, amely most az izraelita vallást beszennyezi... Egyszeriben annyira dühös lett, hogy nem tudván másképp levezetni mérgét, lovát kezdte el csépelni. A nemes vérű állat, amit elindulása előtt kapott ajándékba a Tanácstól, nem volt hozzászokva az ilyen bánásmódhoz, megbokrosodott, és levetette hátáról a lovasát... Arra riadt, hogy a hold besüt a szobájába. Kigömbölyödött képe olyan volt, mint egy fényes pénzérme. Igen, igen, azzal az ezüst pénzérmével, amit családi e- reklyeként őrzött valahol még mindig, azzal az érmével pont el lehetett volna takarni. A család legendáriumában nemzedékről nemzedékre szállt a történet, amit neki is az apja adott tovább, persze az akkori korhangulat szerint, szigorúan elítélően, mert az érme még a déd-dédnagyapáé volt, aki azokban az időkben vetődött a világnak erre a tájára, amikor a kitanult céhbeli legények még vándorbotot ragadtak, mint a mesékben, és addig vándoroltak a világban, amíg meg nem csinálták a szerencséjüket, vagy nyomorultul el nem pusztultak egy árok szélén, ami persze már nem szerepelt a mesékben, de azért mérget vehetünk rá, hogy ők voltak többen. A déd-dédnagyapa azonban valami csoda folytán mégis az első csoportba tartozott, és jómódú polgára lett új hazájának, ami persze főbenjáró bűnnek számított abban a korban, amikor az egyenlőség csupán azt jelentette, hogy mindenki egyformán nyomorult. Az ő szerencsepénze volt ez az ezüstérme, amiről a családi legendárium azt a hagyományt is őrizte, hogy a déd-dédnagymama még ifjú asszony korában odaadta egy házalónak, nem lévén más pénz a háznál, és a déd- dédnagyapa azután hónapokig üldözte azt a házalót, míg végül dupla áron visz- sza tudta vásárolni az érmét. Nem csoda ezekután, ha az újabb és újabb generációk ereklyeként őrizték az érmét, és a család vagyonának egyfajta zálogát látták benne. A vagyon, persze, aztán elveszett a szerencsepénz ellenére is, egyszerűen a- zért, mert a történelem fordult egyet. Tisztán emlékszik rá, hogy a történet olyany- nyira felkorbácsolta gyermeki fantáziáját, már-már mesebeli kinccsé színezve azt, és lázas kutatásba kezdett, az egész házat tűvé tette, de nagy csalódására sehol sem találta. Túl volt már a negyedik ikszen egy teljes nappal, amikor megkapta a táviratot, amiben apja haláláról értesítették. A temetés után, mint legidősebb fiúnak, az ő feladata volt, hogy rendet tegyen az apja személyes holmijai közt, és akkor az íróasztalának egyik fiókjából került elő az érme... Fogalma sem volt, hogyan került a földre. Arra sem emlékezett, hogy meg
