Irodalmi Szemle, 2004
2004/5 - Szalay Zoltán: Az átlagember (novella)
Szalay Zoltán mondó talk-show-k primitív világába. Időközben teljesen megfeledkezett róla, hogy a mosogatógépet akarta megjavítani. Jólesett a semmittevés. Megszólalt a telefon. Kondouriotisz már egy kicsit bóbiskolt. A csöngés felriasztotta, megrezzent, a borospohara a földre esett, szét is tört, az ital pedig végig- folyott a szőnyegen. A férfi feldühödött, felpattant, dübörgő léptekkel baktatott a telefonhoz, feltépte a kagylót, és morcosán belevakkantott.- Tessék.- Paparrigopoulosz úr? - kérdezte egy finom, érzéketlen hang.- Nem, ez tévedés lesz. Visszhall!- Elnézést. A készülék elnémult. Kondouriotisz hasonlóképpen bambán állt a kagylóval a kezében, mint a piacon pár órája, mikor elriasztotta azt az angol turistát. De most még tanácstalanabb lett. Minden kitörlődött fejéből, csak a pontos, megfontolt szavakat hallotta a fejében újra meg újra. A jelszó. Évek óta nem hallotta a jelszót. Most mégsem kételkedett benne egy másodpercig sem, hogy újra ők hívják. Csak azt nem tudta, mitévő legyen. Azóta már sok minden megváltozott. A lelkében tomboló szélvihar mostanra elcsendesedett. Vajon tudna még mindig olyan vakmerő lenni, mint fiatal éveiben? Eszébe jutott az angol turista. Aztán eszébe jutottak az európai politikusok, akikről az öregemberrel beszélgetett. Kavarogtak benne a gondolatok. Aztán az érzések. Az érzelmek. Majd az indulatok. Nem, gondolta, még nem szállt ki belőle teljesen a szenvedély. Még tudott küzdeni, mert még tudott gyűlölni. Volt itt soksok minden, amit gyűlölhetett, a Görög Oroszlánok pedig az egyetlen lehetőség volt, amin keresztül kiélheti az elfojtott érzéseket, a háttérbe szorított haragot, a- mely folyton feszítette belülről, gyakran elviselhetetlenül. Most pedig itt a lehetőség, hogy tegyen valamit. Kondouriotisz szemében feltámadt a láng. Úgy gondolta, ha a jelszó megmaradt, a találkahely sem változik. A bolond borbély, Engasztromenóza fodrászata mellett szoktak összejönni, egy elhagyott, még hajléktalanok által sem „lakott” visszataszító sikátorban. A borbély különös ember volt - mindenki őrültnek tartotta, ezért kevesen is látogatták. Kondouriotisz azonban gyakran megfordult nála, el tudta viselni bogarait. Most is beköszönt neki, aztán pedig befordult a sötét, piszkos utcácskába. Még mindig nem tudta, helyesen cselekszik-e, de elméjének másik oldala egyre csak noszogatta, hogy menjen csak, ez a leghelyénvalóbb, amit tehet. Még egyébként sem tudta, miről van szó tulajdonképpen, habár sejtette, mivel jól ismerte a Görög Oroszlánok csapatát. Három sötét alak álldogált úgy húszméterre a sikátor bejáratától. Már kifigyelték, hogy jön, nyugodtak voltak. Csak egyiküket ismerte, a másik kettő nagyon fiatal srác volt. Kondouriotisz egykori önmagát látta bennük. A harmadik férfi régi ismerőse volt - Titánnak hívták a szervezetben. A vezetők közé tartozott. Üdvözölték egymást, majd kisétáltak az utcára, és beültek Titán sötét üveges, öreg BMW-jébe. Hallgatagok voltak, a főnök csak néhány apróságot közölt,
