Irodalmi Szemle, 2004
2004/5 - Szalay Zoltán: Az átlagember (novella)
Az átlagember Miután a vénember kifejtette politikai állásfoglalását, belekapaszkodott egy, a Kondouriotisz standjánál álló székbe, s nagy nehezen leült, hogy kifújja magát. Egy ilyen művelet több energiát igényelt tőle, mint annak idején a keserves földműves munka. Sokat dolgozott életében, mégsem lehetett túl tiszta a lelkiismerete, mivel rablás miatt négy évet töltött börtönben. Egy kisebb athéni bankot akart kirabolni, de kísérlete teljes kudarcot vallott. így visszatért a kevésbé kockázatos pénzszerzéshez.- Nagyon is igaza van! - Kondouriotisz hangja úgy dörrent, mint az á- gyúlövés. - Tönkretesznek mindent a rohadékok. Európai Unió meg ilyesmi? Lószar! Mindig muszáj valami lószart kitalálniuk, aminek a nevében költhetik a pénzünket. Kondouriotisz megint úgy beszélt, mint régen. Ez az öregnek is feltűnt. Az izmos, testes férfit teljesen hatalmába kerítette a düh. Meggyőződéssel beszélt, mint ifjúkorában, mikor még nagy, szenvedélyes eszmék fűtötték. Akkor azonban még máshogy gondolkodott. Jobban szerette az embereket, élt még benne a remény, hogy őket is magával ragadja az Eszme. Mikor rájött, hogy ez mennyire valószínűtlen, sőt teljesen lehetetlen, benne is alábbhagyott a lelkesedés. Most másféle indulatok ébredtek fel benne: úgy gondolta, lassan megöregszik, és semmi értelme nem lesz életének. Kétségbeesés fogta el. Hamarosan összepakolt, hogy még világossal hazaérjen. Jól ismerte az athéni közlekedés borzalmas összevisszaságát, mindig a Minotaurus labirintusában érezte magát, mikor át kellett vergődnie ezen a rendszeresített zűrzavaron. Némi szerencsével azonban egy óra alatt megtehette a hazafelé vezető utat, ha jól koncentrál vezetés közben, sietett és a legrövidebb utat választotta. Most is, a városban uralkodó kaotikus viszonyok ellenére, sikerült alig több mint egy óra alatt megérkeznie. Nem találkozott a politikusokkal - aminek nagyon örült -, így legalább nem dühödött fel, összpontosíthatott a vezetésre. Nem volt otthon senki. A fiatalabbik lány, Szofi még az iskolában volt, nővére, Linda pedig éppen táncórán vett részt. Az asszonynak még vagy másfél óra volt hátra a munkaidejéből. Szakácsnőként dolgozott egy közeli étteremben, ugyanis nagyon jól főzött, általában mindenki dicsérte a főztjét. Elég jól keresett, ahogy férjeura is, így a Kondouriotisz család egyáltalán nem szembesült megélhetési gondokkal. Linda nemrég kapott egy klímával felszerelt Volkswagen Pólót, Kondouriotisz pedig a maga Renault-jával járt-kelt az athéni utakon. Jól működött a vállalkozás, amelyet a férfi néhány évvel fiatalabb öccsével és a család egy közeli barátjával irányított. Nem sok gond adódott, meg kellett persze küzdeni a konkurenciával, de Kondouriotisz és társai mindig jól álltak a versenyben. Talán épp ez volt a baj - a túlzott tökéletesség. Az örökös „mindenrendben-állapot”. Kondouriotisz üres fejjel, gondolatait magától a lehető legtávolabb tartva, zuhant bele a nappaliban a fotelba. Előzőleg már fölbontott egy palack vörösbort, töltött egy pohárral, kezébe vette, bekapcsolta a tévét, s belemélyedt a semmit
