Irodalmi Szemle, 2004

2004/5 - Fónod Zoltán: Mi tette Európát Európává? (esszé)

Fónod Zoltán

Talleyrand képviselt) rövidesen öthatalmivá bővült. Ez az új európai „általános u- nió” a politikai érdekek szintjén szerveződött, s őrizte az áhított békét, egészen a „Népek tavaszáig”, 1848 forradalmi napjaiig, amikor a szabadságküzdelmek s a forradalom őrtüzei hatására - Európa-szerte — semmivé lett a történelemnek ez a leggyűlöltebb „szentje”.

1848/49 hónapjaiban Magyarország volt az egyetlen, ahol a szabadságért vívott küzdelem végül is szabadságharcba torkollott. 1948. március 15-e, a magyar forradalom feledhetetlen napja. így kódolta versbe a forradalom lánglelkű költője: „Te vagy a mi törvényes királyunk, / Trónusodnál ünnepelve állunk, / Körülötted mil- jom s miljom fáklya, / Meggyűlt szíveink lobogó lángja”. 1849 januárjában az árvaság és a magárahagyatottság érzésével írta Petőfi Sándor ezeket a sorokat: „Európa csendes, újra csendes / elzúgtak forradalmai.../ Szégyen reá! lecsendesült és / Szabadságát nem vívta ki.” A magyar forradalom leverésében is a „Szent Szövetség”-i szellem dominált, megtorolni a szabadságküzdelmeket. Ausztria ezt a hóhér munkát a cári Oroszország segítségével tette, mert egyedül nem bírt a „fel- támodott tengerrel”.

A tények könyörtelensége miatt a legkevésbé sem lehet vigasztaló, hogy éppen 1849 augusztusában, a világosi fegyverletétel (augusztus 13.) hónapjában, amikor az 1848-as forradalom utolsó „lámpafénye” is kihunyt (utolsónak - augusztus 22- én - az éhező és lángokban álló Velence kapitulált!), tartották Párizsban azt a békekongresszust, melyen az Európai Egyesült Államok létrejöttének fontosságát hangoztatták. A tanácskozás az igényt fogalmazta meg, eredmény nélkül, így lényegében nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Az sem tette sikeressé, hogy a kiváló francia író, Victor Hugó volt a békekongresszus elnöke. A feledés homálya még be sem fedte a magyar tragédiát, amikor (negyven esztendővel Waterloo után) kitört a krími háború (1853-1856), aztán az 1871-es porosz-francia háború. Elhanyagolható közjáték, hogy 1867 májusában a magyar országgyűlés a kiegyezést iktatta törvénybe, vagy hogy 1871. január 18-án, Franciaország leverése után, a német fejedelmek Versailles-ban ünnepélyesen az egyesített német birodalom császárává kiáltották ki I. Vilmost.

Nincs olyan évtized, „boldog béke korában”, amikor Európa mentes lett volna a háborúktól. Annak ellenére sem, hogy a három császár (Ferenc József, I. Vilmos és II. Sándor) 1872. szeptemberében Berlinben ünnepélyes ígéretet tett arra, hogy Közép-Európában és a Balkánon megőrzik a békét. Alig néhány évvel a fogadkozások után hamarosan kitört (a balkáni nemzeti felkelések kapcsán) az orosz-török háború (1877-1878). A Berlini Kongresszus (1878) ekkor már Európa térképének átrajzolásával foglalkozott, Ottó von Bismarck német kancellár közreműködésével. Egy év múlva szövetséget kötött az Osztrák-Magyar Monarchiával, majd Olaszországgal, létrehozva ezzel a Hármas Szövetséget (a kétoldalú katonai e- gyüttműködés első „fecskéjét”). A Hármas Szövetség ellensúlyozására franciaorosz szövetség (1891-93), majd az angol-francia egyezmény, a „l’Entente cor-