Irodalmi Szemle, 2004

2004/5 - Fónod Zoltán: Mi tette Európát Európává? (esszé)

Mi tette Európát Európává?

diale” (a. m. szíves egyetértés) jött létre (1904), majd Anglia, Franciaország és Oroszország szövetsége, megteremtve a Szövetséges Hatalmak (Entente) táborát. Arra is volt példa, hogy egy európai hatalom (Nagy-Britannia) az európai Oroszország ellen egy ázsiai országgal (Japán) kötött szövetséget (1902). A japán- orosz háború elvesztése Oroszországban forradalomhoz vezetett. És amire még nem volt példa, az orosz-japán béketárgyalásokon az „új világ” követe, Theodore Roosevelt amerikai elnök közvetített. Egyébként az antant (szövetség, egyezmény) kisantant fogalmak a következő korszakban lettek hírhedtté, éppen dicstelen szerepük miatt, melyet nem a béke és a békés együttélés érdekében, hanem az ármánykodásaikkal tettek.

Az igazi nagyhatalmi koncert az új évszázadban kétszer is megmutatta magát. Nemcsak Napóleon nem hallgatott nagyhírű tanácsadójára, Talleyrandra, a francia hercegre és diplomatára, amikor I. Sándor cárral (a tilsiti békében, 1807) átrajzolták Európa határait („A bajonettekkel, Sire, mindent meg lehet tenni, egyet kivéve: rajtuk ülni!”), hanem azok (az antant nagyhatalmak) sem, melyek az első világháború nagy öldöklése után úgy osztották fel Európát, ahogy soha, egyetlen uralkodó talán még rémálmában sem gondolta volna. Közismert, hogy a háború apostolai gátlástalan érdekeiket nacionalista frázisokba, a nemzetvédelem, a barbárság elleni küzdelem jelszavába csomagolták, arra azonban nem gondoltak, hogy az a század, mely az Ész, a Szabadság és a Testvériség csillagzata alatt született, srapner- tüzben, füstben és vérben merül el. Birodalmak (cári birodalom, német császárság, Osztrák-Magyar Monarchia) omlottak össze, az első világháború egy kivérzett és kiéhezett Európát hagyott maga után.

A világégés után nem késtek a forradalmak, de nem késett a megtorlás sem. S amikor a „legyen vége már, legyen béke már” babitsi gondolata után végre tartós békét kellett volna a világra szabadítani, a bölcs megfontoltság helyett a győztesek tobzódtak a győzelemben. Olyan békét kreáltak, hogy attól koldul (még ma is!) a világ! A rablóbéke következményeként (mely a párizsi Versailles palotában született!) alig húsz év múlva egy újabb világégés szabadult a világra. Igaz, miután - hatalmi érdekeik szerint! - keresztül-kasul átszabták Európát (elsősorban Közép- Európát!), a rabigába vert népek „vigasztalására” kitalálták azt a „sóhivatalt”, melyet Népszövetségnek hívtak. Azt, hogy Európa nem érett meg az együttélésre, bizonyította a népszövetségi reform sorsa is (1936), amely az európai határok békés revízióját helyezte kilátásba. A szándék megbukott, s eggyel több okunk van arra, hogy gyászos emlékű intézményként említsük a Népszövetséget, mely méltatlan arra, hogy az Európa-eszme előhírnökei közé soroljuk. De volt, s ezért említést kell róla tennünk.

A kor, melyben „az ember úgy elaljasult’’, olyan fejezeteket ismer, mint: „Német győzelem Nyugaton”, „Francia összeomlás”, „Háromhatalmi Egyezmény és Németország”, „A Szovjetunió megtámadása”, „Antifasiszta Koalíció”, „Az afrikai front”, „Sztálingrád”, „Zsidóüldözés és koncentrációs táborok”, „Partraszállás