Irodalmi Szemle, 2004

2004/1 - Fried István: Márai Sándor panoptikuma (tanulmány)

Márai Sándor panoptikuma

gának” verssé szublimálása, hol a szeretetvágy kiéneklése, hol a száműzetés, a honvágy (e létforma) műbe, magatartásba foglalása; az egyik költő „vérrel írt”, a másik szavai „oly üdék, vadak, lágyak, ízesek, illatosak, fényesek, mélyek, erősek, pontosak, szikrázók, mintha a mindenség és az élet most kapna először értelmet...”, akad olyan is, akiben „mintha a világ lelke szólalt volna meg egy napon”, meg olyan (éppen Thomas Mann), aki a „szellem, az irodalom, a mérték, az erkölcs, a derű, az öröm problémáit embermódra látja”, feltűnik az a költő, aki „leírt egy szót magyarul, s a szó fényleni kezdett, mintha az alvilági szenvedés poklában hevítették volna tüzesre”.

Költészetváltozatok rajzolják ki a megszólalás lehetőségeit, az európai irodalmi műveltség megnyilatkozásait, melyek egyszerre sugallják a látszatot meg azt, amit a látszat elrejt. Miként a Jacobsen-portréban olvasható: „Mert az idill, a rózsák és a szép kert nyugalma mögött a tenger van, a rend mögött a rendetlenség, melynek mindig végzet és halál a neve, a hangulat mögött az égre bőgő vágy és fájdalom, s az irodalom mögött - bármennyire tagadják is egyesek - az élet.”

Talán csak Thomas Mannról szólva bukkanunk a közvetlenül felfogott időszerűség nyomaira, a Panoptikum egésze részint példázza a megkövetelt elkötelezettségtől való elhatárolódást, részint azt, hogy az irodalom látszólagos korszerűtlensége lehet egy felületes (ál)korszerűség tagadása; az irodalmi minőség hirdetése pedig szembeszáll a vulgarizálás különféle alakzataival. S az sem igen feledhető, hogy az Ég és föld más helyén15 immár nem az irodalomról, hanem az írókról szólva körvonalazza a „feladatot” a kötet szerzője: „Elhallgatni, félreállni, nem e- gyezni bele. (...) Hallgatni. Megdögölni. Csak nem beleegyezni.” Mind a Panoptikum, mind a kötetegész kevés kétséget hagy afelől, hogy minek kell az íróknak ellenállniok, mibe nem szabad beleegyezniök 1942-ben Magyarországon, Európában. Márai ellenállása az irodalom, az írók, a polgár világa szabadságjogainak védelmét igyekszik szolgálni. E szabadságjogok fenyegetettségére hívja fel a figyelmet, megjelenítve azokat az írókat, akiknek művei az irodalom, a szép szó féltését, a formába öntés nemességét tanúsítják. A Panoptikum alakjai ítélkeznek mindazok fölött, akik önös, hatalmi céljaikra kisajátítanák a szellem alkotásait. Nekik nem bocsátanak meg e Márai-kispróza szerzői, az ő világukkal állnak szemben.

Jegyzetek

1 Márai Sándor: Panoptikum. Budapesti Szemle 1942. 262.k. 105-114. Az innen vett idézeteket a továbbiakban külön nem dokumentálom.

2 E kérdésekről részletesebben vő. tőlem: Egy röpirat és visszhangja: In: „...egyszer mindenkinek el kell menni Canudosba” (Tanulmányok az ismeretlen Márai Sándorról). Budapest 1998. 143-172; A politikus író Márai Sándor. In: „Ne az író történjen meg, hanem a műve”. A politikus és az irodalmi író Márai Sándor. Budapest 2002. 174-188.

3 Jónás című cikke 1939-ben a cenzúra miatt nem jelenhetett meg. Márai Sándor: Ihlet és nemzedék (1946). Budapest 1992. 138-140.