Irodalmi Szemle, 2004
2004/4 - Aich Péter: A harmadik (elbeszélés)
Aich Péter klorid-)zacskót, sarkában a maradék gipsszel, alias kristályvíztartalmú kalciumszulfáttal, mutató- és hüvelykujját csipeszként használva ünnepélyesen bevitte a hivatali közeg helyiségébe. Kínomban röhögni kezdtem, a feleségem viszont lehordott, ilyen barom, mint én csak egy van a világon, mi a fenének megyek egy kosszal teli zsákkal barokk operára, a nercbundanézésről nem is szólva, ez egyáltalán nem stílusos, pedig nagyon is stílusos, ellenkezem, barokkos, mármint az ötlet, büszke lennék, ha kitaláltam volna, csak éppen nem találtam ki, hanem adódott. Sajnálom, mondom erre, hogy a gipsznek nincs egy harmadik neve is, az talán bejött volna, de a feleségem félreérti, nem akar délceg férjének (nekem) királykisasszony-felesége lenni, semmi harmadik, torkoll le, te vagy az első, éspedig a hülyék között, kedveskedik, festőhulladékkal operába menni, ez mindennek a teteje, mintha be akartam volna cipelni a zsákot a nézőtérre, persze szabódok, szívem szerint ezt a hülyék közti elsőséget inkább a vámosnak engedném át, annak ellenére, hogy az értelmem arra int, ártatlan az szegény, foglalkozási ártalom, mi több, rendszerhiba, s ráadásul a határok mindig bizalmatlanságot keltenek, nemcsak bennem, a becsvágyat borzolják, amiért te tovább mennél, mint én, azért a te neved kuss, nagyhatalmi erőpróba ez kicsiben, rakéták helyett paragrafusokkal feszítünk keresztre, legföljebb rehabilitálunk, ha utóbb kiderül, tévedés volt a dologban, vagyis az ügyben, mert ez itt most ügy, ne feledjük. Nagylelkűen megengedik, hogy visszategyük a kosszal teli zsákot a csomagtartóba, holott szívesen fölajánlanám, örömest itt hagynám emlékül, de nem kémek belőle. Ez újabb gondot okozott, mert még jobban meggörbültem, miután így beadtam a derekam(at)/(nak), szinte szerencse, hogy akadnak más gyanúsítottak is, kollégák, bajtársak, és azaz baj-társak, akiket félreállítanak, vagy félreállítani igyekeznek, és (amolyan rabtársi) szolidaritásból segítenek betessékelni a zsákot az autómba. Hálálkodva megköszönöm, holott egyáltalán nem örülök ennek, még hálás sem vagyok, különösen arra való tekintettel, hogy nekem kell majd újból kiemelnem onnan, vagyis a kilátások derűsek, szinte szeretetet fedezek föl magamban, csak nem megy, annyira be vagyok gombolva a határ mezsgyéjén, pedig sokkal inkább mégis hála ez, amiért például már nem kellett levennem a harisnyámat, a cipőjét, mondta a vámos, ez az értelmesnek látszó fiatalember, még é- vekkel ezelőtt, már akkor is ilyen értelmesnek látszott, az apám megadóan leült, én vettem le a cipőjét, sűrű bocsánatkérő metakommunikatív jeladás közepette, mert neki a hátával volt baja, amiért sorozatosan be akarták tömi, aztán a harisnyáját, mert hátha ott rejtett el valamit, s elképzelve, milyen megoldhatatlan probléma lenne ez most nekem a sajgó derekammal, érzem, igen, kimondottan érzem a hálát. Eufóriámban már bekászálódnék a kormány mögé, csalóka remény tölt el, hogy most végre tovább intenek, mint annak idején, még a szóéiban, mehetek már a fenébe haza, akkor szintén majdnem hálás voltam, amiért nem küldtek vissza, mármint a határon túlra, ahonnan jöttem, pedig csak amolyan képzelődés volt, hiszen nem küldtek volna vissza, de haza sem, határaimat másként vonták volna meg,
