Irodalmi Szemle, 2004
2004/4 - Aich Péter: A harmadik (elbeszélés)
A harmadik az értelmesnek látszó fiatalember ezt megszégyenítőnek fogja találni, de úgy tapasztalom, ennek az értelmességhez semmi köze, mindenesetre a szentlélek nem rohanja le, múzsa sem csókolja homlokon (a harmadik lehetőség most nem jut e- szembe, de ez az én bajom, úgy látszik, vagy inkább a szerencsém?, a fél országnak, amit ezzel, akár a mesében, kapnék, vélhetően szigorúan őrzött határai lennének, és hát minek tovább osztódni, mint az amőba). Attól tartok, az értelmesség más dimenziókban leledzik, s több mint valószínű, hogy én vagyok a hülye, amiért mindezt nem értem, a feleségem erre képes lenne megesküdni. Mi több: primitíven fenyegetőzni próbálkoznék, megzsarolni egyben, ha teljesen megszakadok, és életfogytiglan kripli maradok, vajon mit szól hozzá a lelkiismerete, ha még maradt belőle valami, ami az ilyen zsákrakodási kezdeményezés következtében ugyan erősen megkérdőjelezhető, de a feleségem (szerencsére, tényleg) észreveszi a szemem villanásában az induló gondolatot az én sajátos (értsd: egoista) szeretetem jegyében, s még mielőtt kinyitnám a számat, rám szól, itt fogd meg és gyerünk már. A vámos jobban akarja látni, nyissam ki a (hülye) zsákot. Ezúttal ártatlanul bizalmas tanácsért folyamodok hozzá, az autó mögé vagy mellé szórjam-e ki, kérdezem ártatlanul, kiszórva kétségtelenül jobban látszik a zsák érdekfeszítő tartalma, s már mozdulnék is, ám a vámos ekkor mutat először emóciót, szinte megrémül, nem, mondja, inkább kotorásszak benne. Megkockáztatom még, nem kíván-e mégis ő, esetleg, próbálkozom a félrevezetéssel, a táskámban vagy a feleségem retiküljében is kotorászhatna inkább, ott majd azután, mondja szemrebbenés nélkül, bár hangjából kicsendül a hála foszlánya, előbb itt. Arra már nem merem megkérni, hozna esetleg egy sámlit, mert én se lehajolni, se leguggolni, meg aztán miért volna éppen a határon egy sámli, tehát lemondok róla, megint a feleségem segít ki, belekotor a koszba, ujja közt pergeti a zsákba gyömöszölt levakart porszerű nyirkos festék-, gipsz- és vakolatmaradékot, nincs itt semmi, látszik a mozdulatain, csak ez a kosz, aztán mégis előkerül egy újságfoszlány, mi több, egy üres igelit(azaz pévécé-, alias polivinil-klorid-)zacskó, ami, ez nyilvánvaló, már jóval érdekesebb lelet, az értelmesnek látszó fiatalember (a finánc) szinte tűzbe jön, mohón lesi feleségem kezének minden mozdulatát, már-már féltékeny kezdek lenni, amikor feleségem egy további, félig üres igelit(azaz pévécé-, alias polivinil-klorid-)zacskót halász ki, s a vámos diadalmasan rácsap. Gipsz, mondom, s mikor látom a határ éber őrének hitetlen tekintetét, hozzáteszem magyarázatként: kristályvíztartalmú kalcium-szulfát. Hiába tagadnám, ez lett a vesztem. Megint teljesen fölöslegesen magyaráztam valamit, amit pedig nem kellett volna. Mert a gipsz, az ugye, eléggé érthető már, ez a kristályvíztartalmú kalcium-szulfát viszont gyanús, fölöttébb gyanús. Annál inkább, mert látszólag ennek az egyébként értelmesnek látszó fiatalembernek is vannak határai, a fantáziáját kivéve, a kristályvíztartalmú kalcium-szulfát minden kétséget kizáróan megmozgatta addig békésen szunnyadó képzelőerejét (esetleg képzelődését, na de hagyjuk ezt most), kesztyűt húzott, és átvette, vagyis — mint utóbb kiderült — lefoglalta a le-csomózott kis igelit(azaz pévécé-, alias polivinil-
