Irodalmi Szemle, 2004
2004/4 - Aich Péter: A harmadik (elbeszélés)
Aich Péter határtalanságra, például a határtalan szeretetre, illetve szeretetlenségre, hirtelené- ben nincs időm végiggondolni, mi lenne a harmadik megoldás, ha ugyan egyáltalán van ilyen, mert mindig van, igaz, többnyire a mesében, vagy mindig csak ott, mert mi nem jövünk rá, azaz rájönnénk, ha nem gáncsoskodnánk önmagunkban, hiszen önmagunkat gáncsoljuk, hogy ne jussunk el saját (nem föltétlenül általunk megszabott) határunkig, megtanultuk alaposan ezt az öncenzúrát, elemi önfenntartó ösztön. Az üres küblik nem nagyon érdeklik az emberemet, érthetően, az igelit-, azaz pévécézsákok annál inkább, kevésbé érthetően. Szedjem ki, mondja. Én erre meg azt, hogy nagyon sajnálom, maga is láthatja, milyen görbe vagyok, sajog a derekam, nem tudok kiegyenesedni s a többi, ergo azt a szeméttel teli zsákot sem tudom kiemelni, elvégre láthatja, szemét van benne, festettünk, megrándultam, elfelejtettem, s a többi, s ha nem felejtettem volna el, és főleg ha nem rándultam volna meg, már tegnap kidobtam volna, szóval elmondom szépen sorrendben, oda- vissza, ahogy volt, teljesen fölöslegesen, minél többet magyarázkodom, annál gya- núsabb az egész, végre észreveszem, s abbahagyom. Az értelmesnek látszó fiatalember, alias vámtiszt (finánc) türelmesen végighallgat, majd megismétli a fölszó- lítást: szedjem ki. Fölébred bennem a gyanú (állandóan gyanakszom valamire, betegesen, mintha megszoktam volna, amióta ezt a szocit visszacsinálni próbálják, meg pláne), nem értette, amit mondtam, pedig nem beszéltem japánul. A hivatalos közeg hajlamos az ilyenre. Amíg az orra elé nem dugom nyilvánvaló igazamat, és el nem takarom vele az előírásokat, szabályokat és egyéb lelketlen paragrafusokat, amelyek már kezdetemtől fogva mindig ellenem fogantaitok..., mindez természetesen illúzió, röntgenszemével még akkor is csak azt látja, amit látni akar, na de próba szerencse, sőt azt is megkockáztatom, hogy fölajánlom, vegye ki maga, hiszen látja, hiszen látja (ismételgetem magamat, jobb híján, ezúttal a nyomaték kedvéért), milyen állapotban vagyok s a többi. Mindez azonban ugyanolyan hiábavaló, mint a szent előírások többsége, a vámtiszt rendíthetetlen, akár Eger vára 1552- ben, nyilvánvaló, hogy ebben az emberben nincs szeretet. Csak annyiban változik a helyzet, hogy azt tanácsolja, álljak félre egy másik sávba, míg elintézzük az ügyet (így: az ügyet, tehát máris ügy lettem, szinte büszke vagyok rá), ne tartóztassuk a forgalmat, rendíthetetlensége azonban továbbra is rendíthetetlen, nem hajlandó kiemelni azt a műanyagból készült tömlőszerű akármitartót (adott esetben ez az a- kármi szemét, festésnél keletkezett hulladék, csak az a baj, hogy a vámos nem a- karja elhinni, vagy valami ehhez hasonlót, netán megfelelőt csinálni), és hát ideje van, én mennék tovább, lassan az agyamra megy (az ügy, de a vámos is), elsősorban tehát az én érdekem kirámolni a csomagtartót (figyelemre méltó, milyen érdekek gerjednek az emberben) (teljesen fölöslegesen, persze ez az én szempontom, nem a vámosé, s ő nem darabbért kap, csak a kötelességét végzi, kötelesség- szerűen, az meg nem lehet fölösleges, ugyebár), kénytelen-kelletlen a feleségemet kell bevonnom az akcióba, a gyenge nőt, még abban reménykedem reménytelenül,
