Irodalmi Szemle, 2004
2004/4 - Aich Péter: A harmadik (elbeszélés)
A harmadik nercbundára), persze ilyen sajgó derékkal nekem sem sietős, a vámtiszt azonban (tőlem eltérően) nem a sajgó derekamat látja, hanem a gémberedett, vontatott mozdulataimat, s gondolja (nyilván) a magáét, úgy tesz legalább, mintha. Már félig kint vagyok a kocsiból, azaz már egészen is, már még csak ki kéne egyenesednem, a- mikor a feleségem megkérdezi, vajon ne nyissa-e mégis ő, hagyd, mondom, most már majdnem sikerült, s görbén, megtestesült kérdőjelként vánszorgok az autó mögé. Ekkor jut eszembe, hogy tegnap nem rámoltam ki a csomagtartót, miután a barátomtól hazajöttem, festettük a lakását, akkor vált impertinenssé a derekam, amikor a kellékeket visszaraktuk, nem az üres vödrök, hanem a két nagy müanyagzsák- ba összesöpört vizes szemét okozta a balhét, elég nehéz volt, s amikor előrehajolva rakodtam, történt az alattomos támadás. Eredetileg útközben akartam egy nagy szemetesizébe, alias kukába elraktározni (a szeméttel teli zsákokat), persze arra, hála a derekamnak, már nem telt, majd holnap elintézem, gondoltam, amikor elmúlik ez a hülye sajgás, de persze a hülye sajgás nem múlt el, mi több, küblistül- zsákostul-szemetestül totálisan megfeledkeztem az egészről. Mégis van valami a csomagtartóban, mondom az értelmesnek látszó fiatal vámtisztnek, remélve, hogy nemcsak annak (olyannak?) látszik, de nem látszott semmi, vagyis a szeme sem rándult, csak a szája szélére mintha Napóleon személyesen telepedett volna, igaz, csak egy szemvillanás töredékére tűnt csak úgy, bár meglehet, én vagyok rosszmájú, de ezen sem volt időm elmélázni, megkért ugyanis, ezúttal némileg kevésbé előzékenyen, hogy rámoljam ki a nyamvadt csomagtartót, persze azért na nem így mondta, hanem úgy, hogy rakodjak ki, csak ezt mondta, ilyen szárazon, további szóvirág kísérete nélkül. Nem szeretem az ilyet, isten bizony, nincs bennem semmi szeretet, a feleségem persze más, de ezeket a határ- és vámizéket kimondottan rühellem, és aztán az egész ebben a szerencsétlen vámosban perszonifikálódik, meglehet ő sem tehet (mai szemszögből) róla, ha már egyszer ilyennek született, és ráadásul még vámos is lett, márpedig egy vámos mindig vámos, egész álló nap és egész álló éjszaka az, az álmaimban is az, pontosabban ő az, aki, és az akisága nem változik a munkaideje befejeztével, üsse meg a guta, ahol éppen van. Nem lenne u- gyan valami kellemes, ha meghallgatna az Úr és tényleg összerogyna itt (a vámos), de az általános kavarodásban, amit ez előidőzne, föltehetően odébbállhatnék, azt mondhatnám, hogy már elintéztük (a vámvizsgálatot). Uramisten, micsoda szeretet nélküli ganéj vagyok (egoista, tényleg), még hazudnék is, csakugyan nincsen bennem semmi szeretet, (azt hiszem, ezt is mondtam már, de hogyan magyarázom meg a feleségemnek?). Nem mondom, hogy ezer örömmel, kapitány úr, csak bólogatok serényen, hátha valami jóindulatra tehetek szert, tulajdonképpen még őrnagynak is kinevezném szívesen és illetékmentesen, még szívesebben lefokoznám, és azonnali hatállyal nyugdíjaznám. Az indulatok valahogy mindig ilyenek, érthetetlenül ellentétesek, ugyanúgy megkérdőjelezik létemet, mint ezek a határesetek, persze ez is határeset, már ahogy vesszük, ugye, mert ami ennek kiváltója, az tulajdonképpen határon túli, na nem az országhatárra gondolok most, hanem a bennünk feszülő
