Irodalmi Szemle, 2004
2004/4 - Aich Péter: A harmadik (elbeszélés)
Aich Péter valóban fizikai, a másik viszont szellemi értelemben, hajói emlékszem, bár most hirtelen nem tudnám megmondani, melyik mire vonatkozik, ha ugyan vonatkozik. Előfordul, hogy ilyen helyzetbe kerül az ember, s nehéz eldönteni, vajon az, amit látok, valóság-e vagy álom, esetleg fordítva, annyira valószínűtlen, holott szokás dolga volna, persze csak annak, aki már megszokta, ezt hadd tegyem hozzá, az ember efféle képességei eltérőek, s persze itt van még a harmadik lehetőség, nevezetesen, hogy nem álom, sem realitás, hanem az én rögeszmém, mikor ez az én lehetek valóban én (kvázi a személyem), vagy én = állam, hatalom, a többség diktatúrája (ezzel azért némi baj van, mert mi az, hogy többség, és ki az egyáltalán, az uralkodó többség-e, vagy a hallgató többség-e, ami ugyancsak problematikus, mert ki az, aki hallgat, és miért), esetleg valami más — ami megbilincsel és a biztonság kedvéért kényszerzubbonyba öltöztet, hogy fess legyek —, például a pénztőke. Mert ugye, ha pénzem van, még nem vagyok szükségszerűen az állam, mint az a bizonyos francia tizennegyedik Lajos, alias Louis, s ez fordítva is jól működik, nemde, vagyis a hatalom is némileg homályos, mármint a forrásai: lehet valaki vámtiszt, lehet annak a vámtisztnek hatalma (fölöttem, bár nem biztos, hogy tőlem), csak éppen az nincs tisztázva, honnan van (mondtam, ugye?) ez a (milyen is?) hatalom, amit oly egykedvű élvezettel gyakorol nem föltétlenül tisztázott célok ügyében (érdekében, miatt, s a többi). Okosabban tenném, mondogatja a feleségem, ha én is őt, csakúgy, mint ő engem, határtalanul szeretném, akkor nem lennének ilyen (és hasonló) határproblémáim, az én bajom az, hogy csak magamat szeretem, én megátalkodott egoista, mert igenis, szólja el most magát — ugyanis miután jobban kinyitottam az ablakot, sőt meg is böktem, magához tért —, csak magamat szeretem határtalanul. Akkor hol itt a határtalan problémája, vigyorgok győzelemittasan, de le is lohadok menten, mert ezúttal a feleségem bök belém: ott van, mutatja, s bizony ott van, a vámtiszt. Megint az az értelmesnek látszó fiatalember, alias vámőr, azaz finánc áll előttem, vagyis az autó mellett, és azt mondja, hogy vámvizsgálat. Talán beteg a vám, tűnődöm, vesztemre, mert bizonytalanságnak veszi a bárgyú félreértést, ettől függetlenül egykedvűen azt kérdezi, mit viszek. A feleségemet, mondom spontán, az értelmesnek látszó fiatalember megértően mosolyog, nem kit, hanem mit, ismétli nyomatékosan, ja, kapok észbe, kávét, és — hoztad a kenyeret, ugye?, fordulok a feleségemhez. De a vámtiszt is éber, mint (e- gykor) a munkásosztály, bólogat, s fölszólít, nyissam ki a csomagtartót. Nincs abban semmi, próbálkozók, mert csak a sajgó derekam jár az eszemben, hogy a fenébe fogok itt most ki- és bemászni, tornaórán vagyunk vagy a határon (a harmadik lehetőség vagy inkább az egy á-dik lehetőség a rehabilitáció, magyarán gyógytorna lehetne), de a vámtiszt (a finánc), ez az értelmesnek látszó fiatalember, máris hátralép, komótosan, hogy kinyithassam az ajtót és körülményesen kikecmeregjek, neki aztán van ideje, pontosan a műszak végéig, aztán vagy leváltják és más tart szemmel, vagy esetleg becsukják a határt, akinek sietős lehetne, az legföljebb én volnék (meg a feleségem, mert akkor nem jut elég idő a kirakatokra, üzletekre,
