Irodalmi Szemle, 2004
2004/4 - Aich Péter: A harmadik (elbeszélés)
A harmadik lévén, hogy ennek (az elfajulásnak) is (remélhetőleg) van határa. Erről jut újra e- szembe, mégis milyen jó, hogy vannak határok, elképzelem ugyanis, mi lenne, ha az értelmesnek látszó fiatalember nem ismer — ami ugyan teljességgel ellentétben állna buzgó tevékenységével, micsoda határőr volna, aki nem ismer — határt, az aggodalom mégsem teljesen alaptalan, hiszen annyi határtalan dolog (sőt eset) van e világon, pláne errefelé, a határon innen még (a visszacsinálásnál) (de ezt most inkább nem sorolom), szóval aggodalom ide, aggodalom oda, reméljük a leg-jobba- kat, ami ugyan fölöttébb viszonylagos, na de mégis. Tudod, mi a relativitás, kérdezem mit sem sejtő feleségemtől gondjaim által inspirálva. Hogy kerül ez ide, néz rám a feleségem rosszallóan, persze sejti, megint valami ökörséget mondok, netán példabeszédet, ami még rosszabb volna, mert hátha megérti az illetéktelen fül. Ha az egyik a másiknak a seggébe dugja a fejét, akkor relatíve mindegyik hat Kopf im Arsch, magyarázom nem is annyira a közeledő nyelvváltástól ihletve, sokkal inkább azért, mert ez a szójáték magyarul nem működik jól, feleségem viszont elfehére- dik, majd elájul a trágárságtól, pedig nem részleteztem, kinek a fejéről, illetve seggéről volna szó, gondolom, mást várt ezúttal (hurrá, sikerült meg-lepnem!), talán a rekonstrukció viszonylagosságáról (relativitásáról) valamit, mert útközben azt kezdtem fejtegetni, s még a határok relativitása (viszonylagossága) is kézenfekvőbb lett volna; előbb azt hittem, figyelmeztető hadmozdulatot hajtott végre, s ez nem is olyan légből kapott benyomás volt, mert az értelmesnek látszó fiatalember fölkapta ugyan a fejét (pontosan még utólag sem tudnám megmondani, vajon az én fejtegetésem hatására vagy azért, mert feleségem feje ájultságában oldalt billent, netán más, ki tudná, milyen, talán nem is létező harmadik okból), ám egyúttal a keze is mozdult, átnyújtotta az útlevelet, viszontlátásra, mondta érdeklődve, elaludt, intek a feleségem felé bocsánatkérőn magyarázkodva, nehogy még azt gondolja (ami igaz is volna), hogy rettenetesen unalmas volt várakozni, míg érdekfeszítő olvasmányát befejezi, szóval azt mondta, hogy viszontlátásra, ott van még a vám- vizsgálat. Nos, ez a határ: pár lépéssel odébb mehetsz, s még mindig nem vagy ott. Na nem gyalog megyünk, hiszen autóval, de csak lépésben, nehogy bárkinek téves gondolata támadjon, volt is ilyen tábla: piros gyűrűs fehér körben fekete ötös, és csak pár lépésnyire a vámvizsgálathoz, még a határainkon innen; véletlenül éppen itt, mert változgatnak azok, szinte önműködően, tizennyolc óta elég gyakran, még szögesdrótot is adtak később a szájunkra, mivel (biztonságunk kedvéért) rájöttek, az jobb, mint a szájkosár, a kutyának ugyan jó lehet, ugasson, de mi nem vagyunk kutyák, még kevésbé farkasok, csak akkor, ha úgymond szabadok vagyunk, de nem lehetünk farkasok, mert a szögesdrót, ugye. Azonkívül a sok szögesdrótot könnyebb összekötni egymással, ha már ugató kutyák ugyan nem, de legalább falka legyünk, így még az áram is bevezethető, ha netán mégis megfeledkezik magáról valaki és szólni akarna (másképp), meg aztán jót tesz az identitástudatnak, az ember szinte fizikailag átérezheti az életet, ezt a létező nemlétet, vagy nem létező létet, az egyik
