Irodalmi Szemle, 2004
2004/4 - Aich Péter: A harmadik (elbeszélés)
Aich Péter Hát jó, szóval megcsináltam a kávét, meggörbülve, reméltem, talán nem öntöm majd félre, amikor a termoszba töltöm, igyekeztem nem gondolni a határra, bár alattomosan sajgó (és meggörbült) derekam alaposan behatároljta határaimat. Ráadásul régen kinőttem szöcske-koromból, még emberszabású ugrásra sem vagyok képes, pláne így, hogy kiegyenesedni sem tudok igazán. Nem marad más hátra, meg kell környékezni a határt, hadd lám, mire megyünk ezzel a barokk operával, azaz a rekonstrukciójával, ez lesz nyilván a harmadik, értsd úgy mint: az első a nem túlzott pontossággal (mai szemszögből) leírt eredeti, a másik a (mai szemszögből) pontosabban lekottázott rekonstrukció, tehát a rekonstruktőré, a harmadik pedig ezúttal föltehetően az enyém (az én szempontomból), ami persze egyáltalán nem biztos, hogy valóban az enyém lesz, valamint az sem, hogy pontos lesz, a fülemért, és pláne fölfogóképességemért (kivált ilyen görbén, mert ha közbeszól a derekam, a gyomrom korgásánál is nagyobb bajt okozhat) nem állok jót, és egyáltalán, ez a harmadik lehetőség, ilyen kétes kedélyállapottal, tényleg megkérdőjelezhető. Kár, hogy nem itt Pozsonyban adják elő, próbálkozók még bárgyún, azzal a kilátástalan hátsó gondolattal, hogy esetleg itthon élhetnénk kulturális életet, a kávét szívesen visszaöntöm a kávéskannába, legföljebb félrelöttyintek belőle valamit, na és, mindenesetre nem kéne útlevelet vinni, sem benzint vásárolni, sem határon átkelni, bár e kecsegtető lehetőség sem határtalan, határok azért itt is vannak, de ez utóbbit már elővigyázatosan nem teszem hozzá hangosan, nehogy beismerésnek legyen értelmezhető, hogy korlátolt vagyok. A határon megint az az értelmesnek látszó fiatalember teljesít szolgálatot, egy csöppet sem változott, csak egy kissé megnevelték azóta, rém udvariasan elkéri az útlevelemet, ez szinte megtéveszt, majdnem azt hiszem, a benne titkosan rejtőzködő szeretet ihlette viselkedését, még meggyőzően kedves is, és ha agyonlő is, tudnám, nem kedvtelésből tenné, hanem azért, mert mást nem tehetne, kizárólag kötelességből, de egyelőre csak behatóan tanulmányozza (az útlevelemet) (mint azelőtt), tüsszenteni nem merek (mint azelőtt), már a derekam miatt sem. Feszélyezetten ülök a kormánynál (többek között a begörbült derekam miatt), a határőrnek ez föltűnő, s arra ösztönzi, hogy még behatóbban tanulmányozza az útlevelemet, lapozgat benne, előre és vissza, úgy látszik, számolja a stempliket, esetleg összeveti, vajon miután kiutaztam (az országból), mindannyiszor vissza is jöttem-e (az országba), ez nem lebecsülendő tényező. Most derül ki, melyik bankot raboltam ki, mondom a feleségemnek szellemesen, csakhogy ő nem érti a tréfát, légy csöndben, sziszegi, s talán igaza van, nem voltam túl szellemes. Az értelmesnek látszó fiatalember, alias határőr, az útlevélvizsgáló, s -ellenőrző hivatalos szerv nem hallja a kedélyes családi csevelyt, úgy tesz legalább, a füle botja sem mozdul annak jeléül, hogy hallgatózott volna, kötelességszerűen végigolvassa az útlevelet, attól kezdve, hogy Slovenská republika - Slovac Republic s a többi, talán még a- rabul is, mert úgy is oda van írva, titokban remélem, nem balról jobbra olvassa azt, mert akkor zavar keletkezhetne, szóval remélem, ennyire mégsem fajul el a dolog,
