Irodalmi Szemle, 2004
2004/4 - Aich Péter: A harmadik (elbeszélés)
A harmadik lamivel könnyebben lehetett, mivel (akkor még nem normalizálódtunk teljesen), beinvitáltak az estébére, amiért Bécsbe akartam menni, vigyázzak, tanácsolták jóindulatúan, nehogy visszaéljenek bizalmammal, jól is tenném, ha nem vinnék zárt borítékban (sem) üzenetet, s az is jó volna, ha azután, szóval a visszajövetelem után, eljönnék elmesélni, mit tapasztaltam, elbeszélgetnénk egy csöppet úti élményeimről, az ellenség nem alszik jelszó nevében nyilván, nehogy megzavarják jólétemet, mármint itthon. Máskülönben eléggé értelmes fiatalembernek látszott az ipse, az ég tudja, mi késztette arra, hogy bizalmatlanságra ösztönözzön, meglehet épp a bizalma sugallta bizalmatlanság, amiben viszont én ösztönösen nem bíztam (ösztönösen), ettől esett le a tantusz, ha a munkásosztály éber, ne általam élvezze álmatlanságát. Tartottam is mindig a határon (még a testvérin is, érthetetlenül, a- milyen kedvesek voltak) attól, vajon számon kérik-e az intelmeket, amelyekkel kegyesen útra bocsátottak, mert a határon mindig ez az értelmesnek látszó fiatalember ellenőrzött, útlevélvizsgálat, mondta, s behatóan olvasta az üres lapokat, azt gyanítottam, kívülről tanulja a rózsaszínű mellékletet, amit az útlevélhez adományoztak végső bizonyítékként, hogy immár szöcske vagyok, abba sem hagyja, a- míg be nem vágja szóról szóra az egészet, talán hobbiból, ki tudja. Aztán elővett egy noteszféleséget, lapozgatott benne, s szintén behatóan tanulmányozta, mint egy telefonkönyvet, nyilván ismétlésképpen, bár az is meglehet, hogy ellenőrizte az adatokat, mert ugye tévedni emberi dolog, ha netán elírtak volna valamit, azt szükségszerűen ki kéne javítani az illetékeseknél még a kiutazás előtt, hát persze. Történetesen éppen akkor kellett tüsszentenem, ezért váratlanul (az értelmesnek látszó fiatalember szempontjából) fölálltam, hogy gyorsabban jussak a zsebem alján lapuló zsebkendőmhöz, mire az értelmesnek látszó fiatalember rémülten (az én szempontomból) visszahőkölt, mintha nem a zsebkendőmbe, hanem a noteszébe a- kamám dugni az orromat. Most is tüsszentenem kellett, de mivel eléggé kiadósan (és ne felejtsük: alattomosan) (ezt már mondtam, ugye, csak azért említem újra, el ne felejtsük, mert a feledékenység, hajjaj!nem mondtam már?) sajgott a derekam, a szó szoros értelmében belegörbültem. Megint tachinálnál, mondta a feleségem határfóbiámra célozva, mi bajod van megint, mintha nem tudná, a saját határaimat féltem, még kiborulok egyszer, s aztán lőttek az egésznek, talán nekem is, igaz, a boszorkány már meglőtt, vagy valami hasonlót művelt velem, az a kellemetlen bizsergés múlhatatlan, még akkor is, ha a szomszédba megyek át, jaj, mit szólnak, netán megszólnak (természetesen a hátam mögött), szóval bizonyos tisztelet a felsőbbség iránt, a félelem önmagámtól (az elsősorban) azt sugallja, jó, ha van (határ), még önmagámtól is megvéd, ha kell, például tartom a számat. A feleségem ezt nem érti, vagyis jobban mondva nem akarja érteni, vagy mit én tudom, a nercbunda látomása (esetleges látása) mindenesetre erősebb, az álmok mindig túltesznek a realitásokon, mert a nercbunda természetesen álombéli látomás, amit szükségszerűen érzékszervi tapasztalattá kell tenni, a kirakatban legalább szemmel tapintható, az üzletben pedig föl is próbálható (ingyen).
