Irodalmi Szemle, 2004
2004/4 - Aich Péter: A harmadik (elbeszélés)
Aich Péter A harmadik (variáció rekonstrukciója) Kertész Imrének és Esterházy Péternek' Azt mondja a feleségem, menjünk Bécsbe. Mit csinálunk Bécsben, kérdem én. Van két jegy, szerezte, most lényegtelen, hogyan, honnan, miként, van két jegy, slussz, ennyi elég, a lényeg az, hogy barokk operára, ez engem biztosan érdekel, szóval menjünk. A csali valóban csalóka, beadom a derekamat, amint később kiderült, szó szerint is. Bár amikor az indulás iránt érdeklődtem, fölmerült a gyanú, hogy mégsem ez a lényeg, na nem a jegyszerzés, hanem hogy az opera persze este kezdődik, ahogy szokás, mi viszont legkésőbb délben indulnánk, mert ha már, akkor egy kissé szétnézünk, kirakatok, üzletek, miegymás, ja és persze könyvesboltok is léteznek, ez a másik csali, homok a szemembe, tehát korábban kell ebédelni, ő, mármint a feleségem, estére vajas kenyeret készít sajttal, hajó leszek, szalámival is, ne nyikorogjon a gyomrom az előadás alatt. Én hozzak vizet, bár jobb, ha limcsit, s készítsek kávét, termoszban visszük, mert a bécsi kávé ugyan jó, de drága, a pénzt, ami van, nem érdemes arra kiadni, wenn schon, akkor inkább nercbundára, vagy hasonló (szerintem) fölösleges holmira, amire a készletből persze nem telne, bár állítólag olcsóbb ott, értsd: érdemes volna, na de csak viccelünk, ugye. Ez csak a nercbundavásárlásra vonatkozik (állítólag), ajegyek nem vicc, valóban megyünk a barokk operára, ne felejtsek el benzint venni, nehogy Ausztriában kelljen, mert (a nercbundától eltérően) drága és (a nercbundától nem eltérően) fölösleges volna ott vásárolni. A barokk opera ellenállhatatlan, annál inkább, mert korabeli hangszereken játszanak, az autenticitás miatt, bár ezt egy kissé mégis megkérdőjelezhetem, mivel maga az opera nyilván nem teljesen egészen autentikus, az akkori zeneszerzők - ejnye, ejnye - nem írtak le minden hangjegyet, rábízták a muzsikusokra, milyen csokrot milyen pántlikával kötnek a melódiákhoz, frázisokhoz, ráadásul az adott operáról az okos könyveim egy szót sem tud-nak, no, ez biztosan valami összekalapált dolog lesz, gyanakszom, lelkesedésem máris alábbhagy. Előkelően rekonstrukciónak nevezik ezt, s mondhatom, nem szeretem az ilyet, ilyenek iránt nincsen bennem szeretet, mert, ki tudja miért, hamisít-ványnak tekintem, az föl sem vetődik bennem, hogy esetleg egy levéltárból ásták ki, ahol háromszáz éve nem takarítottak, csak az jár a fejemben, hogy amit így utólag visszacsinálni próbálnak, mindig gyanús. Mert ugye, teszem azt - hogy profán példával éljek -, ha ketten összeszólalkoznak, akkor minimum három variánsban halljuk viszont az
