Irodalmi Szemle, 2004
2004/4 - Gyüre Lajos versei (Most mire gondolsz, Egy politikushoz, imádság esőért)
Gyüre Lajos versei Most mire gondolsz Most mire gondolsz? Kérdi Zsuzsannám. Fekszem a kősivatagban, a mólón, háttal a napnak, háttal a fénynek, süttetem fájó csontom, s nézem a felhők szép vonulását, árnyvetülését. könnyeden húznak a széllel új, soha nem látott szüzi tájak iránt, hova eddigelé csak az álmok vittek, ám most itt esz a méreg e horvát halkonzervzuhatagban, s nézem az Adria bársony tükrét és az a gondom: már ezután a remény se ködlik elém, látni a sziklás Albionnak partjairól a ködbe vesző kék tengert. Bárhova menne, csak menne néha az ember. Nyitva az út, és mégis itt ülök, s nézem a felhők szép vonulását, és nem késztet a „menni kéne”, koldusként csavarogni, ülni a márvány lépcsők alján, s várni a hulló ércpénzt rossz kalapom karimáján. Vérszívó szúnyogok hada kísér, hessentem, mint vágyam, mondom, mondogatom csak úgy befelé magamnak: otthon várnak a kert rózsái, a szőlő, alma, a kajszifáim, mit nekem London, Párizs a Big Ben, a Louvre, elvagyok nélkülük, mossa márványlépcsőjük más idegen, nem szalonnázom a Notre-Dame kövein bicskámmal. Morgok hát, ha kérdez: így, meg úgy, mit is mondhatnék rá? Kedveszegetten várom az estét, hátha az éberen alvás hozza magával az álmokat, s úgy sétálok, őgyelgek majd akkor Manhattan palotái és a Harlem szűk negyedében, mint aki évek óta mást se csinált, csak a fény és árnyék játékát bámulta és hunyorogva nézte a felhők útját, gondtalanul hadoválva úgy, ahogy senki se tán, ahogy róják útjuk a felhők rongyszakadásig a végtelen égi pályán.
