Irodalmi Szemle, 2004
2004/4 - Bárczi Zsófia: Az örökkévalóság kék köténye (novella)
Bárczi Zsófia csalódottan találjon rá a kirojtosodott végére, mely nem vezet túl önmagán. Teltek a napok és a hetek, az idő hűvösre fordult, az öregasszony karosszékét beköltöztették a konyhába, hogy a kályha mellől figyelhesse a hó egyhangú szállingózását, aminek mindent belepő némaságába csak néha hasított bele a folyó felőli ágyúszó. De Fánni nagyanyja még mindig nem találta azt az utat, amin elindulva átjuthatna az enyészetbe. A halál pedig egyre nőtt benne, lassan kitöltötte a sejtjeit, beáramlott a vérébe, és egyre szélesebb körökben keringett a testben, aztán mikor már mindent elárasztott, megpróbált kitömi, de a porhüvely nem engedett, béklyót font rá a tömérdek titok és emlék. így történt, hogy Fánni nagyanyja akaratán kívül csapdába ejtette saját halálát, mert még mindig nem találta az utat, amin kéz a kézben elindulhattak volna a nemlét felé. Végső elkeseredésében felöltözött hát, és évek óta először elhagyta az udvart, hogy Fánni kíséretében bejárja a kórházzá átalakított régi ivót és unokája halottasházként szolgáló egykori cukrászdáját. Órákat gubbasztott a haldoklók fölé hajolva, hogy meglesse az utat, amin a lélek távozik, de hiába volt a megfeszített figyelem, csak nem lelt rá a hídra az élő test és a holt anyag között. Reménytelenül elveszett egy pillanat, az idő tört részecskéje, a teljesség mozaikjának legfontosabb darabja. Mert mintha a két dolognak nem is lett volna köze egymáshoz, döbbent rá egy reggel Fánni nagyanyja, a hiányzó kapcson innen még az élő, pihegő test küzdött, túl rajta viszont már csak a tömör sár nyúlt el az olcsó kincstári, zöldessárga pokrócon, amivel a hirtelenjében ácsolt ágyakat letakarták. Az öregasszony látta, hogy alszik ki az előbb még fénylő szempár, érezte a tenyere alatt, ahogy elveszik az életet fenntartó nyugtalan vibrálás, s a felszabadult sejteket nem köti már egymáshoz semmi, érezte, ahogy a széthullott belső rend nyomán támadó űr megnyújtja, kitágítja az anyagot, de azt az egyetlen pillanatot, ami a dologgá züllött néhai és az élő, egyszeri ember közé éket vert, nem volt képes megtalálni. Pedig tudta, hogy ez az egyetlen reménye, hogy egyszer csak megpillantja a hidat a két part közt, s akkor végre ő is átkelhet rajta, szabadjára engedve végre a bensejében tomboló halált. Esténkét fáradtan és elkeseredetten tért nyugovóra, azzal a tudattal, hogy másnap újra kezdődik kilátástalan küzdelme, és életében először mérhetetlenül sajnálta önmagát. Mogorva lett és kötekedő, már csak Fánnit tűrte meg maga mellett, aki tanúja volt a keresésnek, és akinek a hangja, miközben felolvasott, kellemesen elringatta, álomba zsongította. Az egyik ilyen este egy asszony jelent meg az ajtóban. Jellegtelen arcú, se- színű hajú, az egyetlen, amit Fánni nagyanyja másnap reggel fel tudott idézni, a fakókék köténye volt. Nem hallották, hogy mikor érkezett, egyszer csak ott állt az ajtóban, és az öregasszonyt nézte.- Ki ez az asszony? - szakította félbe Fánni nagyanyja unokája felolvasását.- Milyen asszony? - nézett szét Fánni a szobában.- Hát az ott, amelyik az ajtóban áll - mutatott a bejárat felé Fánni nagyanyja, de ekkor már nem volt ott senki.
