Irodalmi Szemle, 2004
2004/4 - Bárczi Zsófia: Az örökkévalóság kék köténye (novella)
Bárczi Zsófia Az örökkévalóság kék köténye Csak Fánni nagyanyja tudta magáról, hogy haldoklik. Ugyanolyan szórakozott mosollyal üldögélt a karosszékében, mint ahogy azt az elmúlt években megszokták, néha lesétált a pékségbe, de az ott folyó munkába már nem szólt bele. Megállt csendesen az ajtófélfához támaszkodva, és nézte a mesterek és inasok nyüzsgő sokaságát. Többnyire azonban csak ült elrévedő tekintettel, és hallgatózott. A kinti zajok többé nem érdekelték, befelé figyelt, megpróbálta nyomon követni a halál útját, aminek árnyékául szegődött. Ott lopakodott mögötte a zsigerek között, figyelte, ahogy érintésétől lelassulnak a szervei, részekre bomlik az ép, és elindul a rothadás, ami úgy terjeszkedik benne, mint a tavasszal megáradó mocsarak, egymás után nyelve el az élet pislákoló szigeteit. Fánni nagyanyja megfigyelte, hogy a pusztulás csak éjszaka növekszik, reggelre rendszerint elpihen, s napközben csak néha-néha üti fel a fejét, mint az álmából felriadó állat. Este aztán újra kiárad a lélek mélyéről, hogy konokul, egyre gyorsuló ütemben folytassa megkezdett munkáját. Mert a halál először a lélekbe fészkeli be magát. Fánni nagyanyjának épp csak, hogy sikerült megragadnia azt a pillanatot, mikor beléköltözött. Mint egy apró nyilallás, annyi volt csupán, de utána kifakultak a színek, elcsendesedett a világ zaja, így az öregasszony pontosan hallotta, ahogy végigreped az elnyűhetetlennek vélt idő, s ő ott marad egyedül, az egyre táguló szakadáson innen, s már csak mintha a semmi falán keresztül hallaná a túlról áradó hangokat. „Szóval, így kezdődik”- gondolta, és elmosolyodott. Aztán elmúlt a furcsa érzés, de Fánni nagyanyja tudta, hogy időről időre visszatér majd, s mikor már belakta lelke összes zugát, elindul, hogy meghódítsa a test romlandó birodalmát is. Először a körömháton jelent meg, a bőrön kergetőző szarkalábak elszürkültek, és céljukat tévesztve vesztek bele a kéz petyhüdt bőrének ráncaiba, ahogy kiszáradt belőlük az élet. Fánni nagyanyja órákig nézegette a kezét, s mint egykor a keze nyomán alakot öltő süteménymasszák misztériumával, most se tudott betelni az anyag változásával. Mikor egy reggelen a tükörben meglátta, hogy az arcán elvékonyodott a hús és megereszkedett a bőr, már azt is tudta, hogy ideje készülődnie. Attól kezdve már csak magára figyelt, barátkozott a halállal. Egész napokat töltött a verandára állított karosszékben, kopott Bibliájával az ölében, de nem nyitotta ki, mert Fánni nagyanyja úgy tudta, hogy az élet és a halál nem tanulható, hogy a legnagyobb mélységekbe és magasságokba mindenkinek egyedül kell meglelnie az utat. így hát naphosszat keresgélt, el-elindult egy emlékfoszlányon, hogy aztán
