Irodalmi Szemle, 2004

2004/3 - MÚLT ÉS TÖRTÉNELEM - Popély Gyula: III. A magyar tanügy kálváriájának kezdetei Szlovákiában az impériumváltás után (1918-1920) (Frontális roham a Felvidék többi magyar középiskolája ellen, tanulmány)

MÚLT ÉS TÖRTÉNELEM

iskolának a tanév végén már 121 növendéke volt. Ez azonban még mindig a felét sem érte el az impériumváltáskor kimutatott 251 fős létszámnak.26

A gimnázium régi tantestületéből csak néhány szlovák származású tanár maradt a helyén, akikhez folyamatosan új cseh és morva kollégák érkeztek. Az új tanári kar 1919. május 9-i értekezletén úgy döntött, hogy az iskola felveszi egykori növendékének, Vavro Šrobárnak, Szlovákia éppen hivatalban lévő teljhatalmú miniszterének a nevét. Az Iskolaügyi és Nemzetművelődési Minisztérium jóváhagyta a tantestület kérelmét, s így iskolájuk teljes neve az 1919/20-as tanévtől már a következő volt: Lőcsei Csehszlovák Állami Dr. Vavro Srobár Reálgimnázium (Československé štátne reálne gymnázium dra. Vavra Šrobára v Leovči).27

A Késmárki Ágostai Hitvallású Evangélikus Kerületi Líceum sorsa az 1918/19-es tanév folyamán ugyancsak rendkívül hányatott volt. A cseh csapatok először 1918. december 17-én jelentek meg Késmárkon, majd december 19-én a várost már állandó jelleggel birtokba vették. A „megszállásból származó tanítási és utazási nehézségek miatt” a líceum igazgatója december 20-án kiadta a karácsonyi szünetet, a tanítás azonban 1919. január 20-tól folytatódott. 1919. március 19-én a tanintézetet meglátogatta Stefánek iskolaügyi referens, aki megtette az első lépéseket az iskola teljes átformálása irányában. Bár a referens azt hangoztatta, hogy tiszteletben kívánja tartani az intézet autonómiáját, mindazonáltal az államhatalom nevében elrendelte: a magyar nyelv és irodalom, valamint a magyar történelem tanítása haladéktalanul beszüntetendő, a tanévet pedig május 1-jén be kell fejezni.28

Nehéz és gondterhes napok következetek a késmárki evangélikus líceumra. Az iskola igazgatósága és általában a szívós késmárki polgárok azonban még mindig reménykedtek, bíztak erős és mély kulturális hagyományaikban, valamint személyes áldozatvállalásukban. „E nehéz és gondteljes napokban, amikor nagy múltú, közel négy évszázadra visszatekintő intézetünk sorsa és jövője is szinte bizonytalanná látszott válni, a csüggedt lélekbe, szoruló szívekbe és borongó keblekbe bizalmat, reményt és erőt öntött egyrészt az a felemelő tudat, hogy líceumunk jövője mellett szól az az erős kultúra, magas fokú műveltség, mely a szepesi polgári elemet jellemzi és szól a tanulók, a város és megye közönségének a líceum iránt mindenkor kimutatott szeretete, ragaszkodása és évről évre megnyilatkozó áldozatkészsége” - írta ezekről a napokról Bruckner Károly igazgató az iskola utolsó magyar értesítőjében.29

A jelentkező nehézségek és bonyodalmak ellenére a líceum igazgatósága és a késmárki evangélikus egyház mind állami, mind egyházi vonalon szívós utóvédharcot folytatott a tanintézet magyar tannyelvének legalább részleges és átmeneti megőrzése érdekében. Ezen a téren azonban minden igyekezet hiábavalónak bizonyult. 1919. augusztus 23-án megjelent Késmárkon egy vegyes, állami és egyházi illetékesekből álló bizottság, amely végérvényesen eldöntött minden függőben lévő kérdést a líceum további sorsát illetően. Stefánek iskolaügyi referens is tagja volt e bizottságnak, sőt bizonyos kérdések eldöntésében az ő szava volt a mérvadó. Visszavonhatatlanul kijelentette: az 1919/20-as tanévtől a késmárki evangélikus lí