Irodalmi Szemle, 2004
2004/1 - Búcsú Zalabai Zsigmondtól - Fonod Zoltán: „Messziről és messzire megy az élet...”
Búcsú Zalabai Zsigmondtól „Messziről és messzire megy az élet...” Zalabai Zsigmond halálára Váratlanul, s megdöbbenve ért bennünket a hír, hogy Zalabai Zsigmond, néhány héttel ötvenhatodik születésnapja előtt, karácsony másnapján, tragikus módon elhunyt. Nem vállalta tovább a küzdést, mely évtizedek óta erénye és sokak által megbecsült életeleme volt. Döbbenetemet és értetlenségemet csak fokozta, hogy december elején hosszú telefonbeszélgetést folytattunk egymással, sok mindenről. Akkor semmi jele nem volt annak, hogy ismét a „gödörben” van. Néhány korábbira emlékezve, amikor állapota felől érdeklődtem, büszkén újságolta, hogy a téli szemeszterben (egyetemi oktatóként!) egyetlen órát sem hiányzott. Terveiről, munkájáról érdeklődve vagy negyedórán át sorolta azokat az elképzeléseit, melyeket a közeli jövőben megvalósításra érdemesnek tartott. Ezek a tervei filológusi és szerkesztői munkáinak a folytatásai lettek volna, ha... Ha bírja cérnával...Nem bírta, s e miatt ma már perlekedni sem lehet vele. O maga, az önmagával vívott perlekedésben — sajnálatosan — alulmaradt. Nem a jövőt látta megvalósíthatónak, hanem (a kétpólusú depresszió természete szerint, a környezete számára is váratlanul!) „megtörtént” vele a jövő, melyet magának — a sorsa elviseléséhez — választott. Másfél évtizede küszködött a jobbára menetrendszerűen ismétlődő lelki válságaival, s eddig mindig győztese volt a küzdelemnek. A megrendült hit, és a reményvesztettség nehéz óráiban ezt a (sajnos: utolsó) játszmát — mindannyiunk szomorúságára! — elveszítette. Innentől kezdve csak az emléke, meg rendkívül gazdag, nagy gonddal megalkotott írói munkássága (kritikái, irodalmi tanulmányai, faluszociográfiája) és az általa szerkeszett gyűjteményes kötetek lehetnek a tanúi annak az életműnek, melyet az utókorra hagyott. Több mint három évtizede ismertük őt, irodalomkritikusként, közíróként, szerkesztőként, barátként, munkatársként egyaránt. Október végén küldte el szülőfalujáról írt honismereti füzetét, ezzel az ajánlással „Fonod Zoltánnak, adysan »testvéremnek a betűben«, — a könyvkiadásban, az oktatásban, barátsággal.” Számára az Irodalmi Szemle volt a küzdelemmel teli pálya kezdete, ahol 1971-től nyelvi szerkesztőként, majd tanári oklevele megszerzése után (1972) belső munkatársként, szerkesztőként dolgozott. Kiváló irodalmi felkészültsége alapján érte őt 1975-ben egy újabb kihívás, amikor felkérésemre a kiadó szerkesztője, később vezetőszerkesztője, majd főszerkesztő-helyettese lett. Kiadói munkánk során korrekt és baráti volt a kapcsolatunk. Abban, hogy a Madách Kiadó tevékenysége ezekben az években, a konszolidációs viszonyok ellenére, felfelé ívelt, abban neki is
