Irodalmi Szemle, 2004
2004/1 - Búcsú Zalabai Zsigmondtól - Fonod Zoltán: „Messziről és messzire megy az élet...”
Búcsú Zalabai Zsigmondtól meghatározó szerep jutott. Az ötletek, az elképzelések mozgó tárháza volt. Az e- redeti irodalom szerkesztősége vezetőjeként nemcsak a kéziratok minősége lett más, hanem keze nyomán az antológiák sora is útra kelt. Azt a „hagyományt” folytatta, mely a Szlovákiai magyar elbeszélők (Turczel Lajos szerkesztésében, 1961), majd a Szélkiáltó (Koncsol László szerk., 1966), illetve az Egyszemű éjszaka (Tőzsér Árpád szerk., 1970) és a Fekete szél (Duba Gyula szerk. 1972) című kötetekkel indult útjára, hogy demonstrálja a kisebbségi magyar irodalom helyzetét és erejét itthon és a határon túl is. Társszerkesztője volt a Jelenlét (1979) című reprezentatív költői antológiának, majd szerkesztője a Családi krónika (1981) című prózai antológiának és A hűség nyelve (1985) című összeállításnak. A gyermekirodaimat két antológia is képviselte (Tapsiráré-tapsórum, 1978; Labdarózsa, nyári hó, 1979). Ezekben az években barátként és munkatársként egyaránt lehetett rá számítani. Pedig nem voltak gondtalan évek, sem az egyén, sem egy magyar intézmény számára. Olyan (politikai) „éghajlati” viszonyok között éltünk, amikor tojástáncunk nemcsak az egyén, hanem az ügy, a Madách Kiadó által képviselt szellemiség bukását is hozhatta volna. Csapatmunka volt ez akkor a javából, nem a legendagyártás kelléke s nem is amolyan könnyed „valóságshow”! Ezekben az években bontakozott ki alkotó tevékenysége is. Költőként kezdte (1968-ban), majd irodalomkritikusként folytatta. Munkássága sajátos jelensége volt kritikai életünknek. írásait a szakmai felkészültség, tájékozottság s a sti- láris műgond egyaránt jellemezte. Elsősorban nemzedékének a kritikusa volt, a het- venes-nyolcvanas évek szlovákiai magyar lírája fogalkoztatta. Szemléletével egy korszerű kritikai gyakorlatot követett, melyben békésen megfért egymás mellett a hagyomány (meg Fábry Zoltán) és a modernség is. A posztmodern nem vonzotta, de a neoavantgárd vagy a cseh poétizmus annál inkább. Rendkívül termékeny évek voltak ezek az ő számára. Egymást követték tanulmánykötetei (A vers túloldalán, 1974; Mérlegpróba, 1978), majd elméleti/stilisztikai munkásságának a csúcsa, a metaforák sajátosságait vizsgáló Tűnődés a trópusokon (1981) című kötete, mely az angol szakirodalom izgalmas témáját hozta emberközelbe, s magyarította meg. Hosszú kitérő után született meg csaknem másfél évtizedig dédelgetett kötete, a Verstörténés (1995), mely nemcsak nemzedékének tükre, hanem három évtizedes irodalmi jelenlétének a bizonyítéka is volt. A nyolcvanas években szakadt ki belőle falukrónikája, a Mindenekről számot adok (1984), majd a Hazahív a harangszó (1985). Ipolypásztó történetét ismerhetjük meg a két kötetben, az államalapítástól 1945-ig, a háború végéig. (A magyarüldözés korszaka, a korabeli kulturális politika tiltása miatt maradt ki a kötetből.) Kötete egy görög bölcs szavait idézi: „Nemcsak azt kell vállalni, akik vagyunk, hanem azt is, akik voltunk, akik lehetnénk”. Ez a gondolat, meg a „szeretném magam megmutatni” szándéka sarkallta akkor is, amikor a nyolcvanas évek vége felé egyre gyakrabban jelentkező lelki válságai, „sodródásai” ellenére igyekezett tető alá hozni (talán menekülésként is betegsége elől) azokat a köteteket, melyek életművét kiteljesítették. A múlt olyan
