Irodalmi Szemle, 2004
2004/3 - Duba Gyula: Hangulatok
Hangulatok A kritikusok Arany János késői verseit „őszikéknek” nevezik. Már betegeskedett a költő, szellemi ereje gyengült, szervezete öregedett. Amikor őszikéit olvassuk, feltehetjük a kérdést: mi dominál bennük, az érzés vagy a gondolat? S rá kell döbbennünk, hogy mindkettő egyszerre, egyesülve! Az egymásnak látszólag ellentmondó minőségek összefolynak, kölcsönös egységben vannak a versben. Az teljesedik ki bennük, amit a korral együttjárónak vélünk: a bölcsesség! Mintha a végső tél felé hajló élet ajándéka lenne a nyugodt tudás! Őszi termés lenne a bölcsesség? Mintha az ember elveszítené küzdésvágyát, ám megnyerné a lélek békéjét. Elég lenne ez, vagy mert több nem lehet? De hát... a világ, az emberiség is békére vágyik! Mennyi kérdés egy gyújtópont felé irányulva: mit tegyen a lélek, ha megérzi, hogy közeleg az ősz?! Gáspár, Menyhért, Boldizsár Nagy vallási ünnepein a keresztény emberiség olyan dolgokra emlékezik, amelyeknél nem lehetett jelen, de hiszi, hogy megtörténtek. Nagyon régen lehettek, és nem csak az egyén tudatalattija, hanem az emberiség nagy közös emlékezete is őrzi őket. Bergson szerint az álmok egykor megtörtént események emlékei! Talán a karácsonyi legendakörben „álmodja” az emberiség a legszebb és legigazabb történetet, amelyre jövője épülhet. Nem emlékszem, hogy a „háromkirályokról” valamikor álmodtam volna, azonban az emlékeimben ott vannak: Gáspár, Menyhért és Boldizsár. Azt sem tudom, hogy történetüket kitől hallottam először, szüleimtől, nagyszüleimtől? Szép volt, mert mesének tűnt fel. Összefüggött a Jézuska születésével, a karácsonyfával, az ünneppel. Meg az ajándékokkal, a nagy téli fehérséggel, akkor még tiszták és havasak voltak a telek! És a meleg szoba meghitt hangulatával. Meg a betlehemi történet többi szereplőjével, az alacsony istállóval és a jászollal, a szelíd tehénkékkel és a csacsival, de leginkább az óriási fényes csillaggal, amely a kisdedhez vezette ragyogásával a napkeleti bölcseket. Felgyújtotta képzeletemet, hogy a hatalmasságok aranyat, tömjént és mirhát hoztak s úgy hódoltak a csecsemő előtt, aki egyszer a föld királya lesz! A népmesék és a mítoszok testvérek lehetnek, mindkettőt közösségek éltetik, maga a nép. Nem kötődnek az időhöz, sem a korhoz, a szépség, a jóság és emberi fenség mindennapi tűnő és mégis magasztos értékei. Amikor a nép rágondol, mintha a vágyait és igazságait álmodná meg bennük. A jézusi legendakor megfogta gyereklelke- met, hiszen istállójászol és tehénkék a mi portánkon is voltak, hát hogyne lenne a történet igaz! De a háromkirályok története amúgy is annyira nemes és mélyértelmű! Talán nem csodálatos, hogy a hatalmas gazdag királyok, a bölcs napkeleti uralkodók egy fényes csillag vezérletével járulnak a betlehemi jászol elé, hogy egy apró csecsemőnek hódoljanak? A földi hatalom tisztelgése ez a születő élet nagysága előtt! József Attilát is ez foghatta meg, elbájolta a jelenet szépsége és megíratta vele talán egyetlen örömteli játékos és gondtalan versét, a Betlehemi Királyok-at! „Adjon isten, Jézusunk, Jézusunk,/ Három király mi vagyunk./ Lángos csillag állt felettünk,/ gyalog jöttünk, nem siettünk, / kis juhocska mondta - biztos / itt lakik a Jézus Krisztus...” A gyerekkori álmok végigkísérnek életünkön, néha konkrétabb formát is kapnak. Sok évvel később valós alakot nyert a régi kép, már-már megelevenedett. A régi
