Irodalmi Szemle, 2004
2004/3 - Duba Gyula: Hangulatok
Duba Gyula gészen közel megláttam a nyulat. Elfeküdt, ahogy a nyulak szokták, kotorékában, sekély mélyedésben lapult, éjszakai alvása-pihenése után. Meghökkentem a közelségétől, szinte megijedtem. De nem a pillanatnyi tanácstalanságom döbentett meg, hanem a nyúl szeme! Engem nézett. Két óriásira domborodó szem, rémülettel telve s szinte megbűvölve néz iszonyatba dermedve! Mintha a látványom megbabonázná, tehetetlenné tenné, nem bír mozdulni, felkelni, már nem tud elmenekülni előlem. Szörnyű rettenet áradt a nyúl szeméből, szinte magam is félni kezdtem. Meredten álltam, bámultuk egymást. Aztán, ma sem tudom az okát, megtört a varázs. A nyúl felugrott és eszeveszetten elfutott, én pedig utánahajítottam a botomat. Hujjogtam és kiáltoztam, a többiek is ujjongtak és botjukat dobálták, diadalmas vadásztáncot jártunk a ragyogó kék ég alatt, s a nyúl már messze járt. De a szemét, bár nagyon régen történt, még ma is látom! Mint ahogy nagyanyámat is, ahogy futunk a pajta felé! A ház előtt lestük és teherautókat, s amikor a Studebakkerek feltűntek a szövetkezeti bolt előtt és felénk tartottak, öreg és természetellenesen vékony, rekedt hangon felkiáltott: szaladjunk! Futottunk a pajtába, a kopott kapu résein néztük a katonákat, ahogy az udvarba jönnek, a házba mennek, majd az istállóba, minden nyitva állt, s dolguk végezetlenül távoznak. Bizony, volt olyan ősz és tél is, hogy bujkáltunk, fagyos hómezőn menekültünk! Máig tartó emlékeim mégis a nyúlszemek maradtak, s ahogy futott nagyanyám! Soha azelőtt, sem azután nem láttam őt „szaladni”, ahogy ő kiáltotta akkor! Atavisztikus érzések, az emlékek mélyén a lélek munkál és sejtések néznek vissza, mint a nyúlszemek, az elmúlt idő bugyraiból. Feledésbe merültek az egykori szüretek, a régi őszök emléke is megfakultak. Még az évszakok jellegzetessége, hangulata is elmaszatolódott, széthullott és átalakult az egykori rend. Számomra a várossal minden megváltozott. A gesztenyékkel is inkább csak a Márton-temetőben találkozom. Mint ahogy az őszi színekkel, a fanyar illatokkal is, hiszen már a piacra sem járok. De a színek, illatok emléke erősen él bennem, szeretem a krizantémok és őszi rózsák színpompáját, gazdag változatosságukat és kesernyés illatukat, eszembe juttatják legszemélyesebb élményünket: az emberi élet őszét. Mit gondoljon a saját őszéről, élete aláhajló ívéről, furcsa öreges látomásairól az ember, ha véletlenül - író?! Mondják közhelyesen, hogy számba veszi eredményeit és balfogásait, rövid távú tervet készít: mit kell még elvégeznie, befejezni! Divatos szóval: megszabja magának a prioritásokat! Veres Péter öregkorára „olvasási-ekonómiát” vezetett be magának, hogy még mindent elolvasson, ami fontos. Csakhát: mi az elsődleges, amikor minden fontos?! Magam valami olyat érzek, hogy semmit nem kell lezárni, befejezni, mert nem lehet! Mintha az írónak nem a kezdet és a vég lennének mérvadóak, hanem a jelenlét. Micsoda furcsa sejtés! Mintha számára a munka lenne fontos s nem az e- redmény! Az alkotás feszült lelkisége és teremtő megszállottsága lenne a lényeges, és nem a mű?! Miféle badarságokat suttog az író fülébe az ősz? Vagy... nemcsak sejtelem lenne ez, hanem igaz is?! Csupa kérdő- s felkiáltójel. Csak úgy lehet, hogy az írás indítéka, az a minőség, a benső morális érték, amely munkára késztet. S amelyet nem annyira a ráció sugall, sem tudatos célszerűség, hanem szív és lélek javall; felsőbb parancs, hogy írni kell! Úgy, ahogy élni kell! Benső késztetésből, ösztönösen, de kivédhetetlenül.
