Irodalmi Szemle, 2004
2004/3 - Szalay Zoltán: A megigazult vámos
Szalay Zoltán sem érthettek a szentbeszédből, csak lehajtott fejjel imádkoztak. Legalább egy tucat ilyen halláskárosult ember ült a padokban. Akik hátul voltak vagy a kórusban bújtak meg, szinte kivétel nélkül beszélgettek - tévéműsorokról, az időjárásról, a politikáról, egészségügyi állapotukról, a falubeli ügyekről, házasságkötésekről és -törésekről, gyermekáldásokról vagy halálesetekről. Nem hallottak egyetlen szót sem a prédikációból, nem hallották, amint a pap a farizeusról és a vámosról mesél, a megalázottságról és a megigazulásról, a helyes bűnbánatról és a képmutató vallásosságról. Persze, ő maga sem hallotta, miről beszél. Mostanra, hatvankettedik évét elérve már megszokta, hogy minden vasárnap elfújja ezt az unalmas szöveget, kifejtse egy nem túl mélyreható elemzésben az evangéliumi részlet tartalmát. A mostani példabeszédet különösképpen nem szerette, mert nem tudott róla sokat beszélni. Hitt benne, hogy a Szentlélek segít neki szólni a nyájhoz, de fáradt elméje sokszor megfeledkezett róla, hogy az Isten üzenetét kell tolmácsolnia, s nem a saját gondolatait ismertetni a hívekkel. Meg kellett azt is állapítania, hogy a nyáj vele öregszik. Mindig pont ugyanazokat az embereket látta maga előtt vasárnaponként a csaknem negyven év alatt, amit itt, ebben a faluban töltött - mindenki rekordteljesítménynek tartotta, hogy ilyen hosz- szú ideig kitartott itt -, szinte egyáltalán nem változott ez a csoport. Gyakorlatilag a vasárnapi szentbeszédek szövege sem nagyon változott. Ismert papokat, akiknek voltak kedvenc témáik, egyikük például autóbolond volt, elsősorban a veterán kocsikat kedvelte, mindig ezekről áradozott a prédikációiban (a „Tiszteld atyádat és anyádat!” parancsolatról mesélve mindig hangsúlyozta, hogy a régi autókra is vigyázni kell, ahogy szüléinkre); egy másik ismerőse bulvárlapokból származó pletykákról szokott mesélni vasárnaponként, hollywoodi csillagokról meg sportolókról, közéleti személyiségekről, minden vasárnap meg is telt nála a templom. Őneki nem voltak ilyen témái, csupán egy valamit szokott meg csaknem egy emberöltőnyi munkássága alatt, hogy nem hagyhatta ki beszédéből a falubeli aktualitások taglalását. Általában árnyalt fogalmazással utalt a történésekre, fejtette ki véleményét a botrányokról, a szenzációkról. S ezek voltak azok a pillanatok, amikor a templom különböző zugaiból hallható folytonos mormo- gás, ami nem imádkozás, sokkal inkább csevegés zaja volt, abbamaradt, s minden fül a lelki atya szavait hallgatta. Mindig volt valami megtárgyalnivaló, mindig történt valami. Ezúttal pedig egy különösen nagy botrány kavarta fel az indulatokat a faluban. A pap ki is talált egy ügyes szöveget előző este, amivel azt remélte, elégedetté teszi az embereket. Most azonban kiment a fejéből. Kiment a fejéből, mert megpillantotta azt a tüneményt ott, a második sorban. Szülei, nagyszülei és minden őse katolikus volt, így hát ő is katolikus szellemben neveltetett, de mikor elhatározta, hogy Isten szolgálatának szenteli életét, s ez elég korán, már tizennégy éves korában megtörtént, egyetlen dolog miatt elkezdett a reformátusokhoz vonzódni. Titokban csak, szüleinek nem merte elmondani, mert ilyen fiatalon még semmiben sem volt biztos. Tizenhat évesen azonban kezdte rászedni magát, hogy szedi a sátorfáját, és szépen átsétál a református egyházba. Erős kötődést érzett a katolikus egyházhoz, de a gyengébb nemhez még erősebbet. Fiatal korától fogva nagyon szerette a nőket, s ő is népszerű volt közöttük. Intelligenciájával, jómodorával és
